Oké, tény, hogy nem alakult tökéletesen a mai nap, de
mérföldekkel túlszárnyalta a fejemben kialakult összes katasztrofális
elképzelést, melyekben egytől egyig sírva/sikítva/sírva és sikítva rohanok ki a
boltból. Ezzel szemben Joe bácsi nem neheztel rám, legalábbis nem mutatja,
Harry sértettsége pedig érthető, és idővel egészen biztosan enyhül majd.
Dél körül a bácsi őszinte kíváncsisággal érdeklődik, hogy
hogyan telt az első napom, én pedig nagyra nyitom a számat, hogy beszámoljak a
furcsa vevőkről és az unalmas percekről, de az utolsó másodpercben meggondolom
magam, és egy ,,egész jól" kijelentéssel megszabadulok a témától. Nem álmaim munkája,
de legalább lesz zsebpénzem.
Sosem szerettem a szüleimtől kérni, az mindig rossz érzéssel
töltött el. Így is annyi mindent kaptam tőlük, hogy égett a pofám, ha szerettem
volna venni egy új ruhát, könyvet vagy bármit. Aztán nagy nehezen rábeszéltem
őket, hogy igenis képes vagyok részmunkaidős állást elvállalni a nyári szünidő
ideje alatt, csak egy kis segítséget kértem a munkahely keresését illetően.
Úgyhogy nem, nincs okom panaszkodni, és nem is fogok.
Mielőtt hazaindulnék, Joe bácsi kedvesen mosoly rám, aztán
megigazítja pocakos hasára simuló ingét, majd komolyabb arcot ölt, és teljesen
úgy néz ki, mint aki zavarban van. Kíváncsi vagyok az okra, de egyben tartok is
tőle.
- Charity, igaz az, amit az unokám ma mondott nekem? – Szürke szeme csupa kétely és bizonytalanság.
Nem kell sokat gondolkoznom, tudom, hogy az állítólagos pasimról van szó.
Elpirulok, és mérlegelem a válaszlehetőségeket.
- Igaz – mondom, és hálát adok, amiért nem remegett meg a
hangom. A bácsi megemészti az információt.
- Sajnálom – őszinte sajnálat van a hangjában.
- Micsodát? – vonom össze a szemöldököm.
- Hogy nem az unokám számodra az a fiú – mélyen a szemembe néz, talán a hazugság jeleit keresi. –
Az ember sosem lehet igazán biztos a másik érzéseiben, de azt hiszem, ő tényleg
szeretett téged. – Valahol mélyen egy részem, amelyik nagyon is akarta ezt a
kapcsolatot, most megremeg.
- Én is szerettem – mondom komolyan.
- Tudom – Joe bácsi még pár pillanatig áll, aztán hátrál egy
lépést, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést. Meggondolja magát, visszafordul
hozzám, és ezt mondja: - Csupa jót kívánok neked, Charity. Azt, hogy szeressed
ezt a fiút tiszta szívedből igaz szerelemmel, és ő is így érezzen teirántad.
Nincs minden történetnek jó vége – teszi még hozzá.
- Köszönöm. – Nem vagyok biztos benne, hogy az utolsó
mondatot is köszönöm, vagy hogy egyáltalán van-e hozzá bármi közöm. Remélem, hogy ez a téma nem hozódik fel többször.
Egy kicsit megkönnyebbülve ülök be a kocsiba, és hajtok el.
Hétfő van, és eszembe jut, hogy ez a nap belőlem is kezd elég érdekes dolgokat
kiváltani. Elvégre szörnyen indult a reggelem, és ordítoztam egy vadidegennel.
Megérdemelte – húzom ki magam kissé az ülésen. Persze, ő most azt hiszi, hogy
hibbant vagyok. Különben meg nem mindegy? A lényeg, hogy fizesse ki az okozott
károkat. Egyébként én mindig is szerettem a hétfőket a legtöbb emberrel
ellentétben. Sosem akartam a legtöbb emberhez tartozni, ezért kerestem
indokokat arra, hogy miért kéne jobban szívlelni ezt a napot. A hétfők
tartogatnak valami újat. Valami izgalmasat. Valami ismeretlent. Valami mást.
Hétfőn vehetsz egy nagy levegőt, és magad mögött hagyhatod a múlthetet. Hétfőn
jó dolgok történnek. Fontos dolgok. Kiskoromtól kezdve vártam ezeket a napokat.
Úgy éreztem, ilyenkor kapok egy új esélyt, hogy valamit jobban csináljak, mint
az előző héten. Egy új esélyt, hogy bizonyítsak.
- Mi történt a kezeddel? – kérdezi Jessica
rögtön, amint meglát. Úgy gondoltam, kell egy csajos nap, úgyhogy az egyik
piros lámpánál felhívtam, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve átugrani hozzánk.
Természetesen volt, úgyhogy lepasszolta Calebet, és már indult is. Többek
között ezt is imádtam Jessben. Sosem helyezte előrébb egyik kapcsolatát sem. Ha
éppen Calebbel töltötte az idejét, és nekem nagyobb szükségem volt rá, vagy engem
nem látott pár napja, azonnal fogta magát, és jött. Tiszteltem érte. És hála a
jó égnek Caleb is így vélekedett, nem haragudott meg se rám, se Jessre.
Megértette, hogy a csajos ügy az csajos ügy, úgyhogy többnyire csak annyit
kérdezett, hogy minden rendben van-e. Azt hiszem, a férfiúi védelmi ösztönei
nem hagyták, hogy e fölött a kérdés fölött elsiklódjon a figyelme.
Egy szemforgatással nyugtázom, hogy Jess mindig is roppant
lényegre törő volt. Mielőtt bármit mondhatnék, megragadja a csuklómat – éppen ott,
ahol korábban a srác fogta – és tüzetesen szemügyre veszi az írást.
- Telefonszám? – kérdezi fél szemöldökét felhúzva. Ez a
nézés mindig a frászt hozza rám, és képtelen vagyok nem az igazat mondani.
- Aha – rándítom meg a vállam.
- Könyörgök, mondd, hogy nem az öregé – kapja szája elé a
kezét, és halálsápadt lesz.
Felnevetek. – Jesszusom, dehogy!
- Hát akkor? – újra az a nézés.
- Volt egy kisebb balesetem reggel, hátulról belém jöttek,
és elkértem a srác telefonszámát, hogy fel tudjam keresni – hadarom.
Jess egyetlen szót hall meg az egészből: - Srác? Milyen
srác? Jól néz ki?
- Fogalmam sincs. Tudod, én éppen azzal voltam elfoglalva,
hogy a kocsim... – Jessica arcát látva torkomon akad a szó. Tudom, hogy nincs
menekvés. – Szépek a szemei – nyögöm.
- Ennyi? – kiált fel. – Részleteket akarok!
- Nincsenek részletek… Szerencsétlennek leordítottam a
fejét, mert borzalmasan ideges voltam a késés miatt, és…
- Felhívtad már? – megrémülök az ördögi izgatottságot látva
barátnőm szemében. Készül valamire.
- Nem.
- Akkor hívd fel! Kérj tőle bocsánatot! – teljesen
belelkesedik.
- Egy frászkarikát. Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell
kérnie. Ráadásul, piszkosul szenvtelen srác! – háborodok fel.
- De kettőtök közül csak neked van meg a száma – bámul rám
óriási, barna szemeivel. Pillái megremegnek a türelmetlen várakozástól.
Felsóhajtok. Ez igaz.
- Nem baj, előbb még szeretnék anyáékkal beszélni.
Jessica szomorúan néz rám, de tudja, hogy akármennyire is
próbál a lelkiismeretemre hatni, nem fogom megadni magam. Így hát megesket, hogy holnap este felhívom, én pedig
megígérem neki, hogy így teszek.
A szüleim egyáltalán nem haragszanak rám, azt mondják, hogy
velük is esett már meg hasonló, és nem lenne értelme, ha ezek után nem mernék
vezetni. Abban is egyetértünk, hogy minimum a javíttatás felét ki kell fizetnie
a sofőrnek. Nekik nem számolok be a srác szemeiről. Igaz, én jobban örülnék
neki, ha az egészet ő állná, de a szüleim úgy vélik, a felelősség mindkettőnket
terheli, úgyhogy belenyugszom. A lényeg, hogy senki nem sérült meg (az Adamemet
leszámítva).
Másnap Harry elég feltűnően kerüli a társaságomat, én meg
nem erőltetek beszélgetést. Egy sablonos „Hogy vagy?” „Jól, és te?” „Én is.”
párbeszéden kívül nem szólunk egymáshoz. Nem örülök neki, de eszem ágában sincs
meggátolni Harryt a továbblépésben. Ha így dolgozza fel, akkor így dolgozza
fel. Nincs jogom beleszólni.
Délután folytatom a boltban elkezdett könyv olvasását, mikor
csörög a telefonom. Jessica az, emlékeztetni akar az ígéretemre. Elmeséli, hogy
mit csinált ma, aztán még egyszer eszembe juttatja, hogy fel kell hívnom a
srácot, majd megkér, hogy amint beszéltem vele, hívjam őt vissza, és mindent meséljek
el. Ezt is megígérem.
Pötyögném be a számot, de döbbenten veszem észre, hogy az
írás olvashatatlanná kopott. Először csalódott leszek, aztán mérges saját
magamra, amiért nem hívtam fel korábban, vagy nem volt annyi eszem, hogy
lementsem. Most aztán megszívtam. Gyorshívóval tárcsázok.
- Na, mi az, máris lerendezted? – hallom Jess meglepett,
kissé gúnyos hangját.
- Nem tudom felhívni – közlöm, és azt hiszem kicsit
kétségbeestem.
- Ne legyél nyuszi!
Tudom, hogy folytatná, így inkább közbevágok: - Lekopott a
száma a kezemről.
Csend.
- Jess?
- A francba, Charie – suttogja.
- Tudom, elszúrtam – mondom ki helyette. A vonal még mindig
néma, megijeszt barátnőm szótlansága. Jess folyton beszél, tudom, hogy most
pipa rám.
- Mihez fogsz kezdeni? – szólal meg végül, és nem önt el a
megkönnyebbülés áldásos érzése. Sőt, még inkább kétségbeesek.
- Azt reméltem, hogy te segítesz ebben – harapom be a szám
szélét.
- Ötletem sincs.
Egy darabig mindketten hallgatunk, aztán egy nagy sóhajt
követve kijelentem: - Nincs mit tenni, ez az én saram. Felelőtlenül jártam el,
úgyhogy viselem a következményeket.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Ugyan – mosolyodom el, de nem őszintén.
- Azért szívesen megnéztem volna a szemeit – kuncog.
- Hé, mi lesz Calebbel? – cukkolom, de tudom, hogy a
világért se hagyná el, vagy lépne félre. Jessica nagyon komolyan veszi a
párkapcsolatait. Persze korábban volt egy-két gyerekes kapcsolata, de mostanra már
kinőtte ezt a korszakát.
- Veszek neki színes kontaktlencsét. – Mindketten elképzeljük
Calebet világos szemekkel. – Nem, mégsem – lelki szemeimmel látom, ahogy Jessica hevesen rázza a
fejét, rövid haja csak úgy száll körülötte.
Mikor letesszük, kinézek, de felhők tarkítják a fekete eget,
a csillagok mögöttük tiltott dolgokat csinálnak, én pedig lebiggyesztett
ajkakkal mászom be az ágyamba. Este telefonszámmal és egy zöldeskék szempárral
álmodom.
Fogalmam sincs miért, de a hét további részében megszáll a
magányosság érzése. Ritkán szokott előjönni, de olyankor nem segít semmilyen
barátnő vagy családtag. Még magamon sem tudok segíteni. Egyszerűen csak
elborít, befed ez az érzés, és éppen elég energiát fektetek abba, hogy fent
maradjak, és ne fulladjak bele, hogy elfáradok, és nem marad erőm elmulasztani.
Általában magától távozik, éppen olyan hirtelen, ahogy jön. Mindig úgy érzem,
hogy sosem megy el. Félek attól, hogy egyszer csak örökre itt marad. Tudom,
hogy hamis, mégis úgy tűnik számomra, hogy nagyobb, mint én, hatalmasabb bárminél. És
bár tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egyedül, és van, aki szeret, néha
többre vágyom. Lehet, hogy megkeseredett vagyok és telhetetlen, de az ember
néha reménytelenül vágyik a szerelemre, és arra, hogy ne csak őt szeressék így,
de ő is szerethessen valakit. Néhanap olyan
ölelésre van szüksége.
Nincs kedvem semmihez, nem köt le, nem vigasztal semmi. A
közelemben élők megtanulták, hogy jobb, ha ilyenkor hagynak, tétlenül várják,
hogy újra önmagam legyek. Fogalmam sincs mióta kísért a magány, de azt hiszem,
nincs semmi, amitől jobban félnék.
Péntek van, kint fekszem a tetőn, zenét hallgatok, és a csillagokat
nézem. Nem akarok kívánni. Ma még ahhoz is túl letargikus állapotban vagyok, félő, hogy valami rosszat kívánnék. Én
nem értek az égitestekhez, csak gyönyörködök bennük. Szeretem őket úgy, hogy
titokzatosak, sejtelmesen csillogók, és igazán nem is akarom őket megismerni.
Halkan dúdolok egy dallamot, amit felkap a szél, és elviszi.
Még a dallamot is elragadják tőlem. Olyan végtelen, olyan súlyos, olyan nehéz.
Úgy értem, az élet. Csupa közhely, szánalmas.
Megkérdezem magamtól, hogy boldog vagyok-e, de utána azt
kívánom, bárcsak ne tettem volna fel a kérdést. Nem akarok válaszolni. Vagyis
nem most. Különben meg az ember sosem boldog állandóan. A boldogság csak
ideiglenes vendég, éppen ezért becsüljük meg annyira. Pillanatnyi. Boldogságot
lehet előidézni? Azt hiszem, lehet. Ha például egy olyan emlékre gondolsz, amikor boldog voltál, akkor újra elönt a jó érzés. Mégsem. Hiszen akkor az örömöt már
megkeseríti az elmúltság érzése.
Arra jutok, hogy nem vagyok boldogtalan, és ez több, mint
amit a legtöbb ember elmondhat magáról. Azon kapom magam, hogy már nem az eget
figyelem. A szemem csukva, és a zene ki tudja mikor elhallgatott, de még csak
fel sem tűnt.
Fojtogat az érzés, hogy egész életemben talán feleslegesen
várok a bummra, mert sosem fog megérkezni.
Azt hiszem, ha valamiben nagyon erősen hiszünk, és kitárjuk a szívünket,
befogadjuk az összes rosszal és jóval együtt, akkor az valóra válik. Talán
badarság. De hinni akarok valamiben. Hit nélkül az ember el van veszve.
Elegem lesz a világfájdalmas képemből (pedig nem is látom
magam) és a gondolataimból. Feltápászkodok, hogy visszamásszak a szobámba. A
párkányt markolom, mikor sóbálvánnyá dermeszt egy hang: - Segítség!
Lentről jön, az utcáról. Hátrakapom a fejem, erőltetem a
szemem, hogy lássak valamit a sötétben. Egy alak botladozva siet a házunk felé.
Az adrenalin felpörget, éber leszek, és gondolkodás nélkül rohanok keresztül a
házon. Eszembe sem ötlik, hogy esetleg veszélyt jelenthet rám.
A fiú lába a szemem láttára összecsuklik teste alatt, a padkára rogy.
Ereimben meghűl a vér, pár pillanatig csak tehetetlenül nézem, aztán odaszaladok
hozzá. A fiú verejtéke csillog a lámpák gyenge fényében, a földön támaszkodva
köhög. Vállára teszem remegő kezem, próbálom megnyugtatni.
- Hívom a mentőket – hangom fegyelmezettségről árulkodik, amivel magamat is meglepem.
Hevesen tiltakozik, nagy levegőt vesz, mire megint köhögő
rohamot kap.
- Sajnálom – mondom, mielőtt meghallom a női hangot a
telefonban. Elhadarom neki a srác tüneteit és a címünket. – Asztmás vagy? – kérdezem a nő
utasítására. A fiú egyet bólint. A nő kér, hogy amíg ideérnek a mentők,
maradjak higgadt, és vegyem le a srác hátáról a táskáját, mert nehezíti a
légzést. Szó nélkül teszem, amit mond. Két perccel később, mikor a köhögő roham
már elviselhetetlenné fokozódik, meghallom a szirénákat, de képtelen vagyok a
megkönnyebbülésre. Anyáék rémülten rohannak ki, magyarázatot várnak, de nem
tudok mondani semmit. Könyörgök a mentősöknek, hogy hadd menjek velük, de nem
engedik. Apáék tátott szájjal figyelik, amint őrült módjára rohanok a garázsba,
és minden szó nélkül elhajtok a mentőkocsi után. Kiabálnak valamit, de nem
hallok semmit, csak a vijjogó szirénák hangját, és a villódzó fényeken kívül nincs más a szemem előtt. Tudnom kell, hogy a fiú túléli.
Uuu nagyon jó *-* várom a folytatást
VálaszTörlésHenikém te ezt mióta olvasod? :DD Van új sztorim, ezt már nem folytatom :P
TörlésKár :( pedig eddig tetszett
VálaszTörlés