Harmadik fejezet

Oké, tény, hogy nem alakult tökéletesen a mai nap, de mérföldekkel túlszárnyalta a fejemben kialakult összes katasztrofális elképzelést, melyekben egytől egyig sírva/sikítva/sírva és sikítva rohanok ki a boltból. Ezzel szemben Joe bácsi nem neheztel rám, legalábbis nem mutatja, Harry sértettsége pedig érthető, és idővel egészen biztosan enyhül majd.

Dél körül a bácsi őszinte kíváncsisággal érdeklődik, hogy hogyan telt az első napom, én pedig nagyra nyitom a számat, hogy beszámoljak a furcsa vevőkről és az unalmas percekről, de az utolsó másodpercben meggondolom magam, és egy ,,egész jól" kijelentéssel megszabadulok a témától. Nem álmaim munkája, de legalább lesz zsebpénzem.

Sosem szerettem a szüleimtől kérni, az mindig rossz érzéssel töltött el. Így is annyi mindent kaptam tőlük, hogy égett a pofám, ha szerettem volna venni egy új ruhát, könyvet vagy bármit. Aztán nagy nehezen rábeszéltem őket, hogy igenis képes vagyok részmunkaidős állást elvállalni a nyári szünidő ideje alatt, csak egy kis segítséget kértem a munkahely keresését illetően. Úgyhogy nem, nincs okom panaszkodni, és nem is fogok.

Mielőtt hazaindulnék, Joe bácsi kedvesen mosoly rám, aztán megigazítja pocakos hasára simuló ingét, majd komolyabb arcot ölt, és teljesen úgy néz ki, mint aki zavarban van. Kíváncsi vagyok az okra, de egyben tartok is tőle. 

- Charity, igaz az, amit az unokám ma mondott nekem? – Szürke szeme csupa kétely és bizonytalanság. Nem kell sokat gondolkoznom, tudom, hogy az állítólagos pasimról van szó. Elpirulok, és mérlegelem a válaszlehetőségeket.

- Igaz – mondom, és hálát adok, amiért nem remegett meg a hangom. A bácsi megemészti az információt.

- Sajnálom – őszinte sajnálat van a hangjában.

- Micsodát? – vonom össze a szemöldököm.

- Hogy nem az unokám számodra az a fiú – mélyen a szemembe néz, talán a hazugság jeleit keresi. – Az ember sosem lehet igazán biztos a másik érzéseiben, de azt hiszem, ő tényleg szeretett téged. – Valahol mélyen egy részem, amelyik nagyon is akarta ezt a kapcsolatot, most megremeg.

- Én is szerettem – mondom komolyan.

- Tudom – Joe bácsi még pár pillanatig áll, aztán hátrál egy lépést, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést. Meggondolja magát, visszafordul hozzám, és ezt mondja: - Csupa jót kívánok neked, Charity. Azt, hogy szeressed ezt a fiút tiszta szívedből igaz szerelemmel, és ő is így érezzen teirántad. Nincs minden történetnek jó vége – teszi még hozzá.

- Köszönöm. – Nem vagyok biztos benne, hogy az utolsó mondatot is köszönöm, vagy hogy egyáltalán van-e hozzá bármi közöm. Remélem, hogy ez a téma nem hozódik fel többször.

Egy kicsit megkönnyebbülve ülök be a kocsiba, és hajtok el. Hétfő van, és eszembe jut, hogy ez a nap belőlem is kezd elég érdekes dolgokat kiváltani. Elvégre szörnyen indult a reggelem, és ordítoztam egy vadidegennel. Megérdemelte – húzom ki magam kissé az ülésen. Persze, ő most azt hiszi, hogy hibbant vagyok. Különben meg nem mindegy? A lényeg, hogy fizesse ki az okozott károkat. Egyébként én mindig is szerettem a hétfőket a legtöbb emberrel ellentétben. Sosem akartam a legtöbb emberhez tartozni, ezért kerestem indokokat arra, hogy miért kéne jobban szívlelni ezt a napot. A hétfők tartogatnak valami újat. Valami izgalmasat. Valami ismeretlent. Valami mást. Hétfőn vehetsz egy nagy levegőt, és magad mögött hagyhatod a múlthetet. Hétfőn jó dolgok történnek. Fontos dolgok. Kiskoromtól kezdve vártam ezeket a napokat. Úgy éreztem, ilyenkor kapok egy új esélyt, hogy valamit jobban csináljak, mint az előző héten. Egy új esélyt, hogy bizonyítsak.

- Mi történt a kezeddel? – kérdezi Jessica rögtön, amint meglát. Úgy gondoltam, kell egy csajos nap, úgyhogy az egyik piros lámpánál felhívtam, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve átugrani hozzánk. Természetesen volt, úgyhogy lepasszolta Calebet, és már indult is. Többek között ezt is imádtam Jessben. Sosem helyezte előrébb egyik kapcsolatát sem. Ha éppen Calebbel töltötte az idejét, és nekem nagyobb szükségem volt rá, vagy engem nem látott pár napja, azonnal fogta magát, és jött. Tiszteltem érte. És hála a jó égnek Caleb is így vélekedett, nem haragudott meg se rám, se Jessre. Megértette, hogy a csajos ügy az csajos ügy, úgyhogy többnyire csak annyit kérdezett, hogy minden rendben van-e. Azt hiszem, a férfiúi védelmi ösztönei nem hagyták, hogy e fölött a kérdés fölött elsiklódjon a figyelme.

Egy szemforgatással nyugtázom, hogy Jess mindig is roppant lényegre törő volt. Mielőtt bármit mondhatnék, megragadja a csuklómat – éppen ott, ahol korábban a srác fogta – és tüzetesen szemügyre veszi az írást.

- Telefonszám? – kérdezi fél szemöldökét felhúzva. Ez a nézés mindig a frászt hozza rám, és képtelen vagyok nem az igazat mondani.

- Aha – rándítom meg a vállam.

- Könyörgök, mondd, hogy nem az öregé – kapja szája elé a kezét, és halálsápadt lesz.

Felnevetek. – Jesszusom, dehogy!

- Hát akkor? – újra az a nézés.

- Volt egy kisebb balesetem reggel, hátulról belém jöttek, és elkértem a srác telefonszámát, hogy fel tudjam keresni – hadarom.

Jess egyetlen szót hall meg az egészből: - Srác? Milyen srác? Jól néz ki?

- Fogalmam sincs. Tudod, én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a kocsim... – Jessica arcát látva torkomon akad a szó. Tudom, hogy nincs menekvés. – Szépek a szemei – nyögöm.

- Ennyi? – kiált fel. – Részleteket akarok!

- Nincsenek részletek… Szerencsétlennek leordítottam a fejét, mert borzalmasan ideges voltam a késés miatt, és…

- Felhívtad már? – megrémülök az ördögi izgatottságot látva barátnőm szemében. Készül valamire.

- Nem.

- Akkor hívd fel! Kérj tőle bocsánatot! – teljesen belelkesedik.

- Egy frászkarikát. Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Ráadásul, piszkosul szenvtelen srác! – háborodok fel. 

- De kettőtök közül csak neked van meg a száma – bámul rám óriási, barna szemeivel. Pillái megremegnek a türelmetlen várakozástól. 

Felsóhajtok. Ez igaz.

- Nem baj, előbb még szeretnék anyáékkal beszélni.

Jessica szomorúan néz rám, de tudja, hogy akármennyire is próbál a lelkiismeretemre hatni, nem fogom megadni magam. Így hát megesket, hogy holnap este felhívom, én pedig megígérem neki, hogy így teszek.

A szüleim egyáltalán nem haragszanak rám, azt mondják, hogy velük is esett már meg hasonló, és nem lenne értelme, ha ezek után nem mernék vezetni. Abban is egyetértünk, hogy minimum a javíttatás felét ki kell fizetnie a sofőrnek. Nekik nem számolok be a srác szemeiről. Igaz, én jobban örülnék neki, ha az egészet ő állná, de a szüleim úgy vélik, a felelősség mindkettőnket terheli, úgyhogy belenyugszom. A lényeg, hogy senki nem sérült meg (az Adamemet leszámítva).

Másnap Harry elég feltűnően kerüli a társaságomat, én meg nem erőltetek beszélgetést. Egy sablonos „Hogy vagy?” „Jól, és te?” „Én is.” párbeszéden kívül nem szólunk egymáshoz. Nem örülök neki, de eszem ágában sincs meggátolni Harryt a továbblépésben. Ha így dolgozza fel, akkor így dolgozza fel. Nincs jogom beleszólni.

Délután folytatom a boltban elkezdett könyv olvasását, mikor csörög a telefonom. Jessica az, emlékeztetni akar az ígéretemre. Elmeséli, hogy mit csinált ma, aztán még egyszer eszembe juttatja, hogy fel kell hívnom a srácot, majd megkér, hogy amint beszéltem vele, hívjam őt vissza, és mindent meséljek el. Ezt is megígérem.

Pötyögném be a számot, de döbbenten veszem észre, hogy az írás olvashatatlanná kopott. Először csalódott leszek, aztán mérges saját magamra, amiért nem hívtam fel korábban, vagy nem volt annyi eszem, hogy lementsem. Most aztán megszívtam. Gyorshívóval tárcsázok.

- Na, mi az, máris lerendezted? – hallom Jess meglepett, kissé gúnyos hangját.

- Nem tudom felhívni – közlöm, és azt hiszem kicsit kétségbeestem.

- Ne legyél nyuszi!

Tudom, hogy folytatná, így inkább közbevágok: - Lekopott a száma a kezemről.

Csend.

- Jess?

- A francba, Charie – suttogja.

- Tudom, elszúrtam – mondom ki helyette. A vonal még mindig néma, megijeszt barátnőm szótlansága. Jess folyton beszél, tudom, hogy most pipa rám.

- Mihez fogsz kezdeni? – szólal meg végül, és nem önt el a megkönnyebbülés áldásos érzése. Sőt, még inkább kétségbeesek.

- Azt reméltem, hogy te segítesz ebben – harapom be a szám szélét.

- Ötletem sincs.

Egy darabig mindketten hallgatunk, aztán egy nagy sóhajt követve kijelentem: - Nincs mit tenni, ez az én saram. Felelőtlenül jártam el, úgyhogy viselem a következményeket.

- Sajnálom, hogy így alakult.

- Ugyan – mosolyodom el, de nem őszintén.

- Azért szívesen megnéztem volna a szemeit – kuncog.

- Hé, mi lesz Calebbel? – cukkolom, de tudom, hogy a világért se hagyná el, vagy lépne félre. Jessica nagyon komolyan veszi a párkapcsolatait. Persze korábban volt egy-két gyerekes kapcsolata, de mostanra már kinőtte ezt a korszakát.

- Veszek neki színes kontaktlencsét. – Mindketten elképzeljük Calebet világos szemekkel. – Nem, mégsem – lelki szemeimmel látom, ahogy Jessica hevesen rázza a fejét, rövid haja csak úgy száll körülötte. 

Mikor letesszük, kinézek, de felhők tarkítják a fekete eget, a csillagok mögöttük tiltott dolgokat csinálnak, én pedig lebiggyesztett ajkakkal mászom be az ágyamba. Este telefonszámmal és egy zöldeskék szempárral álmodom. 

Fogalmam sincs miért, de a hét további részében megszáll a magányosság érzése. Ritkán szokott előjönni, de olyankor nem segít semmilyen barátnő vagy családtag. Még magamon sem tudok segíteni. Egyszerűen csak elborít, befed ez az érzés, és éppen elég energiát fektetek abba, hogy fent maradjak, és ne fulladjak bele, hogy elfáradok, és nem marad erőm elmulasztani. Általában magától távozik, éppen olyan hirtelen, ahogy jön. Mindig úgy érzem, hogy sosem megy el. Félek attól, hogy egyszer csak örökre itt marad. Tudom, hogy hamis, mégis úgy tűnik számomra, hogy nagyobb, mint én, hatalmasabb bárminél. És bár tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egyedül, és van, aki szeret, néha többre vágyom. Lehet, hogy megkeseredett vagyok és telhetetlen, de az ember néha reménytelenül vágyik a szerelemre, és arra, hogy ne csak őt szeressék így, de ő is szerethessen valakit. Néhanap olyan ölelésre van szüksége.

Nincs kedvem semmihez, nem köt le, nem vigasztal semmi. A közelemben élők megtanulták, hogy jobb, ha ilyenkor hagynak, tétlenül várják, hogy újra önmagam legyek. Fogalmam sincs mióta kísért a magány, de azt hiszem, nincs semmi, amitől jobban félnék.

Péntek van, kint fekszem a tetőn, zenét hallgatok, és a csillagokat nézem. Nem akarok kívánni. Ma még ahhoz is túl letargikus állapotban vagyok, félő, hogy valami rosszat kívánnék. Én nem értek az égitestekhez, csak gyönyörködök bennük. Szeretem őket úgy, hogy titokzatosak, sejtelmesen csillogók, és igazán nem is akarom őket megismerni. 

Halkan dúdolok egy dallamot, amit felkap a szél, és elviszi. Még a dallamot is elragadják tőlem. Olyan végtelen, olyan súlyos, olyan nehéz. Úgy értem, az élet. Csupa közhely, szánalmas.

Megkérdezem magamtól, hogy boldog vagyok-e, de utána azt kívánom, bárcsak ne tettem volna fel a kérdést. Nem akarok válaszolni. Vagyis nem most. Különben meg az ember sosem boldog állandóan. A boldogság csak ideiglenes vendég, éppen ezért becsüljük meg annyira. Pillanatnyi. Boldogságot lehet előidézni? Azt hiszem, lehet. Ha például egy olyan emlékre gondolsz, amikor boldog voltál, akkor újra elönt a jó érzés. Mégsem. Hiszen akkor az örömöt már megkeseríti az elmúltság érzése.

Arra jutok, hogy nem vagyok boldogtalan, és ez több, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról. Azon kapom magam, hogy már nem az eget figyelem. A szemem csukva, és a zene ki tudja mikor elhallgatott, de még csak fel sem tűnt.

Fojtogat az érzés, hogy egész életemben talán feleslegesen várok a bummra, mert sosem fog megérkezni. Azt hiszem, ha valamiben nagyon erősen hiszünk, és kitárjuk a szívünket, befogadjuk az összes rosszal és jóval együtt, akkor az valóra válik. Talán badarság. De hinni akarok valamiben. Hit nélkül az ember el van veszve. 

Elegem lesz a világfájdalmas képemből (pedig nem is látom magam) és a gondolataimból. Feltápászkodok, hogy visszamásszak a szobámba. A párkányt markolom, mikor sóbálvánnyá dermeszt egy hang: - Segítség!

Lentről jön, az utcáról. Hátrakapom a fejem, erőltetem a szemem, hogy lássak valamit a sötétben. Egy alak botladozva siet a házunk felé. Az adrenalin felpörget, éber leszek, és gondolkodás nélkül rohanok keresztül a házon. Eszembe sem ötlik, hogy esetleg veszélyt jelenthet rám.

A fiú lába a szemem láttára összecsuklik teste alatt, a padkára rogy. Ereimben meghűl a vér, pár pillanatig csak tehetetlenül nézem, aztán odaszaladok hozzá. A fiú verejtéke csillog a lámpák gyenge fényében, a földön támaszkodva köhög. Vállára teszem remegő kezem, próbálom megnyugtatni.

- Hívom a mentőket – hangom fegyelmezettségről árulkodik, amivel magamat is meglepem.

Hevesen tiltakozik, nagy levegőt vesz, mire megint köhögő rohamot kap.

- Sajnálom – mondom, mielőtt meghallom a női hangot a telefonban. Elhadarom neki a srác tüneteit és a címünket. – Asztmás vagy? – kérdezem a nő utasítására. A fiú egyet bólint. A nő kér, hogy amíg ideérnek a mentők, maradjak higgadt, és vegyem le a srác hátáról a táskáját, mert nehezíti a légzést. Szó nélkül teszem, amit mond. Két perccel később, mikor a köhögő roham már elviselhetetlenné fokozódik, meghallom a szirénákat, de képtelen vagyok a megkönnyebbülésre. Anyáék rémülten rohannak ki, magyarázatot várnak, de nem tudok mondani semmit. Könyörgök a mentősöknek, hogy hadd menjek velük, de nem engedik. Apáék tátott szájjal figyelik, amint őrült módjára rohanok a garázsba, és minden szó nélkül elhajtok a mentőkocsi után. Kiabálnak valamit, de nem hallok semmit, csak a vijjogó szirénák hangját, és a villódzó fényeken kívül nincs más a szemem előtt. Tudnom kell, hogy a fiú túléli. 

Második fejezet

Csukott szemmel tapogatom ki az éjjeliszekrényemen heverő mobilomat, és nyomkodni kezdem a képernyőjét, amíg el nem hallgat. Egy pillanatra résnyire nyitom a szemem, de azonnal vissza is csukom. Még sötét van. Aludni akarok. Fejem belesüllyed a párnába, és már álomba is merülnék, mikor eszembe jut, hogy dolgozni kell mennem. Tüntető morgás hagyja el a számat, de nem hadakozhatok sokáig magammal, ha nem akarom már az első munkanapomat késéssel indítani. Igaz, hogy kisebb protekcióm van, de Joe bácsi kétlem, hogy örömmel venné, ha – amellett, hogy szakítottam a kedvenc és egyetlen unokájával – még meg is várakoztatnám. Úgyhogy erőt veszek magamon, és bár minden porcikám heves tiltakozik a művelet ellen, kikászálódok az ágyból. Óriásit nyújtózok, és meg is szédülök kicsit, aztán az ablakomhoz lépek, és felhúzom a redőnyt. Az éles fény majdnem kiviszi, szúrja a szemem, úgyhogy hunyorogva fordítok hátat a kinti világnak. Annyira nincs kedvem ehhez!

Egy kényelmes farmer rövidnadrágért és egy fekete pólóért nyúlok. Anya nem említette, de kétlem, hogy Joe bácsi rám adna bármilyen egyenruhát – egy „helyes” kis zöld kötényt leszámítva.

Fogat mosok, és nézem a fáradt, fénytelen smaragdzöld szempárt a tükörben. Érdeklődve kutatja fel arcom hibáit. Fintorogva felhúzom az orrom, és szinte meglepődök, hogy a velem szemben álló lány is pontosan ezt teszi. Megőrültem, semmi kétség. Megrázom a fejem, és kefével esek a hajamnak. Lófarokba fogom, hogy ne zavarjon munka közben, aztán elindulok. Anya egy müzli szeletet hagyott a konyhapulton, bizonyára tudta, hogy drága lánya mennyire bajban van az idővel, és úgysem fog reggelizni. Ránézek az órámra – ami öt percet siet, hogy kicsit siettessen, ám minden alkalommal eszembe jut a tény, hogy előre van tekerve, így sajnos még többet kések – és kisebb sokkot kapok, mikor pontosan nyolc óra negyvenötöt üt a nagymutató.

– Basszus – sziszegem, és hálát adok, amiért anya annyira ismer, hogy ki is állt nekem a bordón csillogó Opel Adamammel a garázsból. Ezzel is időt nyerek, de azért tudom, hogy nem árt imádkoznom a reggeli dugó elkerüléséért.

Naná, hogy ekkora mákom már nincs. Idegesen kapkodom a kormány mögötti óráról és a lámpáról a szemem, ami csak nem akar váltani. És hiába vált nagy ritkán, éppen csak csorogni tudunk. Átkozom a forgalmat. Átkozom a mai napot. Átkozom magam, amiért nincs meg Joe bácsi telefonszáma, hogy egy rendes kislányhoz híven oda tudjak telefonálni neki. Átkozom a zöldségeket. Átkozom a gyümölcsöket. Igen, azt hiszem szokatlanul rosszul indult a mai napom.

Mérgesen fújtatok, mikor előttem bénázik valaki, így mindketten lecsúszunk az áthaladásról. Lehunyom a szemem és masszírozni kezdem két oldalt a halántékomat. Ebben a pillanatban eldöntöm, hogy legközelebb valami szuperképességet kérek a csillagoktól, hogy ne kelljen soha dugóban állnom. Éles tülkölésre riadok, felfogni sincs időm, hogy mi történt, csak – bumm – egy lökést érzek. Belém jöttek. A francba! Dühösen tekerem le az ablakom, és hátrafordulok, hogy jól megnézzem magamnak a sofőrt. Egy fekete Honda City áll mögöttem, a kocsinak látszólag semmi baja. Kiszállok, és nem érdekel a forgalom, szemügyre veszem az Adamemet. Csinos kis hátuljáról egy tenyérnyi területen megkarcolódott a makulátlan festék, és be is horpadt. Bosszankodva ráncolom a homlokom, és felpaprikázva kocogtatom meg a Honda gazdájának ablakát. Ez az ő sara, biztos, hogy ki fogja nekem fizetni a javíttatást!

Valaki türelmetlenül dudál, de nincs hozzá kedvem, középső ujjamat jól láthatóan a levegőbe lendítem. Az ablak letekerődik, és egy ártatlan kék, vagy talán zöld szempár mered rám.

– Már ne is haragudj, hogy megzavarlak, de – ha esetleg nem vetted volna észre – belém jöttél! – kezdem gunyoros hangsúllyal.

– Nagy a kár?

– Igen – bólintok határozottan. – Kérem a telefonszámodat, hogy később meg tudjalak keresni! Most dolgozni kell mennem, de te vagy a felelős, neked kell megjavíttatnod a kocsimat! – igyekszem nagyon kíméletlen lenni. Velem aztán ne cicózzon, a hét szentségit neki!

A srác elneveti magát, amitől csak még inkább dühbe gurulok.

– Én nem mulatnék ilyen jól a helyedben, nem hiszem, hogy a szüleid örülni fognak, ha megtudják, hogy mit csináltál!

– Nem követtem el hármasgyilkosságot, babám – kacsint. Babám?! Karba tett kézzel kezdenék tiltakozni, de belém fojtja a szót. – Ne haragudj, de szórakoztat, ahogy… Rég nem próbálták meg így elkérni a telefonszámomat – csóválja a fejét. Hogy mi?

– Nagyot tévedsz, ha azt gondolod, hogy ez valami trükk. Nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam! – jelentem ki, és most már menthetetlen a helyzet. Elkéstem, a srác pedig valami elképesztő módon felidegesített.

– Ó, hát persze – vigyorog. Szívem szerint lekevernék neki egy taslit. Csatt. A kezem az arcán, és még én is meglepődök, milyen könnyedén elszaladt velem a ló. A srác felhúzza a szemöldökét, de még mindig nem hervadt le az az undorító mosolya. – A plasztikai műtétemet pedig te fogod fizetni.

– Tessék? – értetlenkedek. – De hát én csak…

– Csak hülyéskedek. Add ide a kezed! – utasít. Behajol a kocsijába, és egy alkoholos filccel az ujjai között nyúl a csuklómért.

– Mi a fenére készülsz? – méregetem gyanakodva, de ő megnedvesíti az ajkait, és írni kezd a kezemre. Na ne!

– Tessék – fordítja felém, hogy láthassam a remekművet. Egy csomó szám. – Kérted a számomat. Megadtam.

Meg sem tudok szólalni. Szó szerint. Éppen kinyitnám a számat, hogy valami köszönömfélét motyogjak, vagy még egyszer leszidjam, de már vissza is ül a kocsijába. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt a kört ő nyerte. Döbbenten visszabattyogok a kocsimhoz, beülök, és a gázra taposok anélkül, hogy ezek közül a mozdulatok közül akár egy is tudatos lenne.

A műszerfalra pillantok: 9:03. Csodálatos. Tíz teljes perccel később megérkezek Joe bácsi üzletébe, és még mindig elég sokkos ábrázattal leparkolok egy dolgozók számára kijelölt helyre. Belépek a nyitott ajtón, ami fölött éjszaka neon színnel világító felírat áll: Joe boltja. Egy szánom bánom mosoly kíséretében üdvözlöm Joe bácsit.

– Szervusz Charie, kedveském! Hogy vagy? Olyan régen láttalak! – sopánkodik, és végignéz rajtam. Szeme egy pillanatra megállapodik firkás kezemen, amit ösztönösen magam mögé rejtek.

Hát, mindenre számítottam, de ilyen kedves fogadtatásra egész biztosan nem. – Köszönöm Joe bácsi, megvagyok. Elnézést a késésért, nem számoltam ekkora dugóval. Ráadásul belém jöttek hátulról – kezdek magyarázkodni, és kifelé mutatok a kocsimra, amit innen bentről csak akkor láthatnánk, ha röntgenszemeink lennének.

– Majd hozzászoksz – legyint. – Mármint a forgalomhoz. Bekészítettem neked egy köténykét – a pult alól előszed egy zöld anyagot, aminek láttán megrándul az ajkam. Sóhajtva elveszem, és megkötöm a derekam körül. Műmosolyt erőltetek a számra. Joe bácsi alaposan elmagyarázza, mit hogyan csináljak, aztán már itt sincs. Van egy szupermarket a közelben, az is az övé, és ő ott szokott lenni. Végre megkaptam a telefonszámát, így most már bármikor hívhatom. Úgy húsz percig nincs semmi dolgom, csak a mobilomon játszok, és megfogadom, hogy holnap hozok magammal egy magazint vagy valami olvasnivalót. A rádióban egy Birdy szám megy, amit halkan dúdolgatok, mikor hallom, hogy valaki jön. Megörülök, és rögtön le is teszem a telefont.

– Miben segíthe… Ó, Harry. Szia – mosolyodom el kedvesen, de a helyzet tagadhatatlanul kínos és menthetetlen.

– Charie – biccent. – Friss szállítmány érkezett – int az üresen álló ládákra. Bólintok. Harry útbaigazítja a rakodófiút, maga is becipel néhány ládát, aztán megáll az ajtóban, és néz. Megtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, sóhajt egyet, majd a hajába túr. Zavarban van. Mondana is valamit, meg nem is, és én is valahogy így érzem magam. Annyira kínos, hogy a csendet szinte tapintani lehet közöttünk.

– Hogy tetszik? – böki ki végül. Értetlenül meredek rá.

– Micsoda?

Harry kisfiús mosolyra húzza a száját, amitől régebben elaléltam, most viszont nem mozgat meg bennem semmit. Vajon szándékosan csinálja? Tudja, mennyire szerettem, ha így nézett rám. Most azonban már csak zavar. Nem akarom, hogy az legyen a célja, hogy magába szerettessen. Adtam neki esélyt és időt is. Nem ezzel volt a gond. Lehet, hogy nemet kellett volna mondanom az állásra. Hagyj már egy kis időt magatoknak. Most találkoztatok először az óta. Igaz.

– A meló.

– Ja. Megteszi – vonok vállat.

– Délután több vevőd lesz – nyugtat. Ennyire az arcomra van írva az unalom? –  Meddig vagy?

– Csak délig.

Harry bólint, a csend újra ránk telepszik. Mondanom kéne valamit.

– Hogy vagy mostanság?

Látom szemében a kellemes meglepettséget, hogy én kezdeményeztem témát. Nem akarok neki reményt adni, de a fenébe, egy ilyen sablonos kérdéssel csak nem fogok!

– Nehezen bírom ezt a nagy meleget, de egyébként jól.

Kényszeredetten elmosolyodom. Csend.

– Nem gond, hogy… szóval hogy én is itt vagyok?

– Nem – vágja rá túl gyorsan.

Megkérdezném, hogy túl van-e már rajtam, vagy, hogy van-e valakije, de már semmi közöm nincs hozzá. Úgyhogy ismét csak némán nézzük a másikat, és azon tűnődöm, vajon fog-e változni ez a feszélyezettség valaha is. Talán igen. Majd akkor, ha Harry beleszeret valakibe. Nem szép dolog megcáfolni mások érzéseit, de nem vagyok biztos abban, hogy engem Harry szerelemmel szeretett. A srác előtt rendíthetetlenül hittem, hogy egy érzés nem lehet teljes viszonzás nélkül. És ha nem teljes, akkor nem az igazi. Akkor az nem az a mindent elsöprő szerelem, csak több, mint szeretet. De nem tudom. Harry megingatott ebben a hitemben, összezavart. Nem szeretem, ha hamisnak bizonyul egy elképzelésem.

– Akkor én most átnézek a szupermarketbe. Majd látlak – halvány mosoly jelenik meg Harry kisfiús arcán. Némán intek neki, majd visszatérek a játékhoz. Miután kiszolgáltam öt besavanyodott vénasszonyt és egy kislányt, aki nem tudta, hogy néz ki a retek, végleg eluralkodik rajtam az unalom, és lehajtom a fejem a pultra.

– Charie – valaki óvatosan meglökdös. – Jól vagy?

– Mi? Ja, aha – emelem fel fejem a pultról, és imádkozom, hogy a hajam ne úgy nézzen ki, mint aki most kelt fel (mert most keltem fel), az arcomon pedig ne legyen pultlenyomat. – Bocs Harry, még nem szoktam hozzá a koránkeléshez.

– Semmi gond – félszegen végignéz rajtam. – Nekem is beletelt egy kis időbe. Azért jól vagy?

– Persze. Mondd csak, minden nyanya ilyen „citromba haraptam” képet vág?

– Aha, azt hiszik övék a világ – forgatja a szemét. Felnevetek. Megcsóválom a fejem, és én is megnézem magamnak a fiút. Furcsa, hogy csak most jut eszembe felmérni a rajta esett változásokat. Igaz, nincs túl sok dolog. A haja rövidebb lett, de ezen kívül minden ugyanolyan. Vajon én is kiköpött olyan vagyok, mint három hónappal ezelőtt? Reálisan végiggondolva valószínűleg igen. Három hónap egy élethez képest nem sok idő, bár saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ember milyen gyorsan képes megváltozni, akár külsőleg, akár belsőleg. Harry viszont még inkább kisfiúnak tűnik, mint amikor együtt voltunk, pedig fél évvel idősebb, mint én. Nem tudom, hogy vajon direkt vesz fel előttem ártatlan arcot, hogy bűntudatot keltsen bennem, vagy ennyire összetörte az általam okozott szerelmi csalódás. És azt sem tudom, melyik a rosszabb. Hiszen amúgy is elég gyakran van lelkiismeret furdalásom, de tudom, hogy nem tettem volna egyikünknek sem jót azzal, ha együtt maradok úgy vele, hogy nem vagyok szerelmes. Ha viszont tényleg ennyire kivan, amennyire mutatja, akkor jogosan érzem magam szörnyetegnek.

De néha erősnek kell lenni. Erősnek lenni, és a jelenben fájó döntéseket meghozni, amivel hosszútávra azt hiszem, jót teszünk. Harry most talán sebzett, de idővel rátalál majd a lányra, aki éppen annyira szereti őt, mint Harry, és akkor majd megérti, hogy mi is a szerelem. Akkor már nem fog utálni. Akkor majd hálás lesz nekem. Én bízom ebben. Akarom, hogy így legyen.

– Harry? – fordulok felé. Gombóc nő a torkomban, mikor meglátom azt a gyermeki örömöt, azt a szinte érezhető reményt mogyorószínű szemeiben.

– Igen?

– Azt hiszem, most, hogy eltelt egy kis idő… – habozok. Nem tudom, hogy is kéne mondanom. – Nagyon szép lányok vesznek téged körül. Ne zárd be a szívedet, jó? – barátságosan és bátorítóan mosolygok, várom a reakcióját.

A szívem összefacsarodik, ahogy Harry reménykedése leplezetlen csalódássá változik. Műmosolya a lelkembe markol. – Persze.

Ennyit mond, aztán kilép az üzletből. Nem vágyom már feltenni a kérdést, hogy van-e valakije. Tudom, hogy nincs, tudom, hogy még mindig rám vár. Fogalmam sincs hogyan kéne a tudtára hoznom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom irányítani az érzéseimet. Felajánlhatnám a barátságomat, de tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak még több rosszat tennék, mint eddig. Harrynek el kell engem engednie örökre. A legtöbbet talán azzal tehetem, ha nem teszek semmit.

Harry bizonytalanul jön be az ajtón, egy darabig a földet nézi, a pultot, aztán engem. Gondolatai cikáznak, türelmesen várom, hogy mit akar mondani.

Végül győz a kíváncsisága. – Van valakid? – nyögi ki. Megdermedek. – Úgy értem, valami srác – von vállat, és félve figyel, nem evezett-e tiltott vizekre.

Nyitom a számat, hogy tiltakozni kezdjek, aztán eszembe jut valami. Bűn azért hazudni, hogy segítsünk valakinek továbblépni? A fiú várja a válaszomat, én meg mielőtt még meggondolhatnám magam, azt felelem:

– Igen.

Ha lehetséges, ma már harmadjára törik össze a szívem. Harry szótlan, de pillantása többet mond mindennél. Csalódott. És úgy hiszem, megtanul elengedni. 

Első fejezet

Mindig van egy bumm. Egy fordulópont az életben. Lehet kisebb, vagy éppen olyan hatalmas, ami kis híján beszakítja a dobhártyádat. De a bumm az bumm, és változtatásra, változásra, döntésre kényszerít. Többnyire váratlanul jön, akkor, amikor nem számítasz rá, amikor már éppen nem tudod, hogy mit kezdj az életeddel vagy magaddal. Mikor nincs kibe vagy mibe kapaszkodnod, akkor megérkezik, mint egy mentőöv, és te hagyod, hogy irányítson, hagyod, hogy megmentsen.

Nem tudom, miért gondolok erre. Talán, mert hiszek a sorsszerűségben, és vágyom arra, hogy megérkezzen a bummom, hogy végre kimozduljon a világom ebből az unalmas, monoton rezgésből.

Összeszorul a szívem, mikor Harryre gondolok, és arra, milyen rég volt már, hogy valami izgalmas történt velem. Vele izgalmas volt az élet, és szerettük egymást, de egy év után sem tudtam belé szeretni, úgyhogy véget vetettem önmagunk kínzásának, körülbelül negyed éve. Mondhatnám, hogy tiniszerelem volt, de nem volt az, mert nem gyúltam lángra, csak úgy szerettem, ahogy a testvéremet szeretném, ha lenne.

Bevallom, hogy ez az eset megrendítette a szerelembe vetett hitemet, de hamar rájöttem, hogy nem ítélkezhetek egy balul elsült eset miatt egy ilyen hatalmas, meghatározhatatlan valami fölött. Ráadásul ott volt az a rengeteg ellenpélda. Különben is; lehet, hogy csak én vagyok ekkora szerencsétlen. Ha valami a világon mindenkinek összejön, csak egy kivétel van, akkor tuti én vagyok a kivétel. Ilyenkor jön rá az ember, hogy kivételnek lenni nem is olyan jó.

Most tűnik fel, hogy hosszú percek óta egyetlen csillagot bámulok, azt, amelyik a legfényesebben ragyog. Talán azt vártam, hogy a végtelen feketeségen meglássam elhúzni hullócsillagként, hogy azt kívánhassam tőle, amire abban a pillanatban a legjobban vágyok. De a csillag nem mozdul, én meg fázni kezdek, úgyhogy arra döntök, jobb lesz, ha bemászok a tetőről a szobámba.

– Charie! – hallom anyám hangját, amint földet ér a lábam a parkettámon. Már elég idegesen kiabál, úgyhogy gondolom, nem először szól, csak mivel kint voltam, egy árva hangot sem hallottam. Az ajtómhoz szaladok, kinyitom és kidugom rajta a fejem, úgy szólok vissza:

– Tessék, anya?

– Gyere le, mondanom kell valamit! – valamivel higgadtabb a hangja, én azonban megrémülök. Sosem tetszettek a beszélgetések, amik úgy kezdődtek, hogy „Mondanom kell valamit!” vagy „Beszélnünk kell!”. Nem tartom magam rossz tininek, sosem hazudtam a szüleimnek, mindig hazaértem a megszabott határidőn belül, nem cigiztem vagy piáltam a hátuk mögött, sosem próbáltam a drogot, és mindig oda mentem és azzal voltam, amit nekik mondtam. Úgy vagyok vele, hogy amíg nem teszek semmi olyat, amivel elveszíthetem a bizalmukat, mindent megengednek majd, persze csak normális kereteken belül. Nem tudok arról, hogy bármi megbocsáthatatlant tettem az elmúlt tizenegy évben, amióta velük élek. Persze én is rosszalkodtam kisebb koromban, vagy kirúgtam a hámból egy-egy csajos hétvége alkalmával, de ez a mondat a mai napig belém fagyasztja a szót, és végigfut elmémben az összes titokban elcsent csók, vagy az, hogy Harryvel majdnem tovább jutottunk el, mint kellett volna. Erről természetesen nem beszéltem nekik, mert úgy gondoltam és gondolom, hogy minimális magánéletre még egy kiszáradt kaktusznak is szüksége van. Amint barátom lett, a szüleim leültettek, és hála az égnek hanyagolták a méhecskés virágos maszlagot, kerekperec megmondták, hogyha szexelni akarok, az az én dolgom, de ők nem akarnak idejekorán nagyszülők lenni. Szóval igen, azt hiszem, mindig is elég nyíltan neveltek engem, amiért tiszteltem őket, és nekem ez tökéletesen megfelelt.

– Ugye most nem azt akarod közölni, hogy igazából nem a te gyereked vagyok? – színlelem az ijedtséget, hogy oldjam a bennem gyülemlő feszültséget. Anya elneveti magát, és az arca sem szigorú, csak azért gurulhatott be egy kicsit, mert századjára hallottam meg, hogy szól.

–  Te az én és apád gyereke vagy, bármit is mondjon a DNS vizsgálat, capisce? – mosolyog. Úgy hat éves lehettem, amikor a szüleim – akik igazából a nevelőszüleim – örökbe fogadtak. A helyi árvaházban éltem, nagyon magányos és cuki voltam, legalábbis ezt mondták. Én egyáltalán nem emlékszem arra az időre, de azt mondják, hogy ez teljesen normális, mert kicsi voltam még, és olyan rossz élmény volt számomra ott élni, hogy az emlékek abszolút elfojtásával dolgoztam fel. Nekik gyerek kellett, mert anya nem tudott teherbe esni, és mivel túl sok időt vesztegettek el a felesleges próbálkozásra és túl sok évet áldoztak fel a munkájuk miatt, nem akartak bébit befogadni. Sosem bántott ez a dolog. Erről is nyíltan beszéltünk, amint elég nagy lettem ahhoz, hogy meg tudjam érteni. Én pedig megértettem és örültem, hogy én menthettem meg a házasságukat és az életüket. Merthogy a válás szélén álltak a sok megpróbáltatásnak „hála”.

–  Naná – vigyorgok szélesen. – Akkor miről van szó? Csak nem bővül a család?

– Nem, nem, Isten mentsen! – néz az égre anya, és a szemét forgatja. Dús, kontyba fogott gesztenyebarna hajából kiszabadult pár tincs, amik most ringatózva tiltakoznak az újabb családtag ellen, ahogy anya ingatja a fejét. Akármennyire is szeretnek, sosem gondoltak újabb gyerekre. Elmondásuk szerint a gyerek volt a jótékony adomány az életükbe az égiektől, ezért mikor megtudták, hogy a nevem szó szerint jótékony adományt jelent, tudták, hogy én leszek a lány, akit magukhoz vesznek. Én voltam az ő bummjuk. Ráadásul rögtön megbabonázta őket hatalmas, csillogó smaragdszemem, és sápadt arcomat körülvevő angyal szőke, hullámos loknijaim. Be kell valljam, meglehetősen hatásvadász kölyök lehettem akkoriban.

– Akkor hát ki vele – csippentek le egy szem cseresznyét a gyümölcstálból –, mi az az égetően fontos megbeszélnivaló? – bedobom a számba, és rágni kezdem, miközben figyelmesen hegyezem a fülem.

– Szereztem neked egy szuper munkát a zöldségesnél – grimaszba torzult arccal várja a reakciómat, az arcom azonban kifejezéstelen marad. Keresem a bökkenőt, mert ez egy tök jó dolog, de anya reakciója nem egyeztethető össze vele. Aztán leesik. Lenyelem a gyümölcsöt, mielőtt a torkomon akad.

– Melyik zöldséges? – összehúzott szemmel vizslatom anyát, aki a kezét tördeli.

– Joe bácsi zöldségboltjában – látva egyre sápadó mégis dühös arcomat, rögtön magyarázkodni kezd. – Figyelj drágám, azért, mert ő is ott dogozik, még nem kell beszélnetek, nagyon jól meglehettek egymás mellett, Joe bácsi pedig kifejezetten örült annak, hogy láthat végre, tudom, mennyire jól kijöttetek egymással, és rég nem találkoztatok már – óriási levegőt vesz, hogy folytassa a rábeszélést, de feltartott kézzel leállítom, és a szavába vágok, mert úgy érzem, sosem lesz vége, ha nem lépek közbe. Mindig egy mondatba zsugorít hatszáz érvet, ha ideges, és meg akar győzni valakit valamiről.

– Anya, elég. Belegondoltál te, mennyire kínos lesz ez nekem?

– Tényleg mindenhol kérdezősködtem, hátha akad neked valahol meló, de csak Joe bácsi…

– Csak Joe bácsihoz nem akartam menni – sóhajtok fel. – De hálásan köszönöm – próbálok hálásnak tűnni, de kétlem, hogy akár halvány árnyékát is visszaadná arcom a köszönetnek. – Apa mikor jön haza? – váltok témát, mielőtt még felhúzom magam.

– Szerintem nemsoká. Tudod most, hogy felújítják az éttermet nem igazán tud mit csinálni.

Apa már évek óta tervezte, hogy felújítja az éttermét, kicsinosítja és otthonosabbá varázsolja. Végre elkezdte valóra váltani az álmait. A tervek szerint még két és fél hónap, és elkészül, tehát ősszel már újra megnyithatja kapuit. Igazából az étterem közös anyával. Egész romantikus kis története van, azt meg kell hagyni. Annak idején, mikor anya és apa megismerkedtek, anya szülei határozottan nem támogatták a kapcsolatukat, és mindenáron megpróbálták megakadályozni, hogy komolyra fordulhasson a dolog. Mit tesz azonban két szerelmes szív, ha tiltják őket egymástól? Még többet találkoznak, és a szerelem lángja is erősebben ég. Így hát egy nap összekaparták mindenüket, amijük csak volt, megszöktek, és többet hátra se néztek. A kevéske pénzükből megvettek egy lepukkant helyet, amit kemény munka mellett, évek alatt szépen fokozatosan kipofoztak. Ez még mind azelőtt volt, hogy én bekerültem volna a képbe, az étterem pedig csodás hírnévnek örvend. Az emberek szívesen járnak oda. Azt hiszem, ezért hiszek még ma is a szerelemben. Nekik nem volt semmijük, csak a két kezük és a szerelmük. Mindig ott voltak egymásnak, s vannak még most is. Lehet, hogy voltak gyengébb pillanataik, mikor közel álltak a szakadék széléhez, de nem hagyták leesni egymást. A kérdés nem az, hogy meginogtak-e valaha, mert kudarc folyton éri az embert, de mindig felálltak és kéz a kézben léptek ki a harcból, győztesen. 

Ha én vagyok a legszerencsétlenebb ember a földkerekségen, akkor ők a legszerencsésebbek. És én ennek szívből örülök. 

A telefonom csörgése tökéletes indokot biztosít arra, hogy minden további kellemetlen beszélgetést mellőzve visszamehessek a szobámba. Elmosolyodom, mikor meglátom a kijelzőn a nevet, és tudom, hogy most legalább fél óráig nem teszem le a készüléket.

– Azt hittem, már sose veszed fel – magas, édes hangja most bosszús, de én tudom, hogy ez csak a felszín.

– A lényeg az, hogy felvettem, nem? – nevetek.

– De, csak mert te vagy az, Charie. Ha nem te lennél, akkor tuti, hogy megbocsáthatatlan bűnnek számolnám fel a háromnál tovább tartó kicsöngést. – Látom magam előtt, ahogy szigorúan csücsörít, hogy visszafogja a mosolygást.

– Akkor nagy mázli, hogy Charie vagyok.

– Nem is tudod, mekkora! Na, de mesélj már te ribi, nem azért hívtalak fel, mert nem tudok mit kezdeni a mobilomon lévő pénzzel!

Az utóbbi tíz év alatt hozzászoktam Jessica hirtelen hangulat- és témaváltásaihoz. Jessicával azóta voltunk elválaszthatatlan, legeslegjobb barátnők, mióta a szüleim örökbe fogadtak, és a kiscsaj megpróbálta bedumálni nekem, hogy az örökbefogadás valójában azt jelenti, hogy feltámasztanak egy halott gyereket, aztán magukhoz veszik. Sőt, azt is be akarta bizonyítani, hogy a szomszédjukban élő házaspár ufó, aki csótányokat, kukacokat és pillangókat eszik. Váltig állította, hogy éjszakánként repülő csészealjjal közlekednek. Miután mindkét meséjét megcáfoltam és felvilágosítottam az igazságról, Jessica kijelentette, hogy nekünk kettőnknek muszáj barátnőknek lennünk, mert túl okos vagyok ahhoz, hogy ellenségek legyünk. Én sosem szerettem túlságosan vitatkozni, na meg ki vagyok én, hogy nemet tudjak mondani egy barátságra?

– Azon kívül, hogy anya teljesen megőrült, nincs semmi különös. – Tisztában vagyok vele, hogy ennyibe nem fog belenyugodni, és másodperceken belül követelni fogja a részletezést.

– Ne kelljen átnyúlnom a telefonon csak azért, hogy megfojthassalak!

– Kicsit mintha agresszív lennél mostanság – jegyzem meg vigyorogva, de csak hogy tovább húzhassam az idegeit.

– Gyerünk, Charie, bökd ki!

Jó hosszan felsóhajtok. – Joe bácsi zöldségboltjában szerzett nekem melót.

Csend.

– Holnap kezdek.

Csend.

– Jess? Itt vagy még?

– Lepetézek.

– Azt mondta, mindenfelé kérdezősködött, de csak itt volt elfogadható munka, ráadásul Joe bácsit is ismerem. Az sem mellékes, hogy anyáék megbíznak benne – igyekszem sorolni az enyhítő körülményeket, de Jess sokkos állapota lévén meg sem hallja, még mindig csak annyit fogott fel, hogy Harry nagyapjánál van állásom.

– Biztos oda akarsz menni? – bátortalan kérdés.

– Igen – jelentem ki eltántoríthatatlanul. – Valahogy csak túléljük… Nem lesz kellemes, de azt hiszem, ki fogjuk bírni egymás mellett.

– Most nem Joe bácsiról beszélsz.

– Nem – húzom félre a szám. – Harry is ott dolgozik.

– Azt se tudom, kinek lesz kellemetlenebb.

– Én meg azt, hogy Joe bácsi még mindig olyan aranyosan fog-e rám mosolyogni, miután millió darabra törtem az unokája szívét. – Tényleg nagyon félek, mert Joe bácsi mindennél jobban rajong Harryért, és imádta, hogy együtt voltunk.

– Ha megengedte, hogy nála dolgozz, annyira nem haragudhat – gondolkozik hangosan Jess.

– Vagy csak élőben szeretné leszedni a fejem.

Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, amint a pocakos, ősz Joe bácsi teljesen bevadul, és nekem esik, majd követeli, hogy legyek Harry felesége, amíg élek, és szüljek neki minimum öt fiúgyereket.

– Ne parázz rá, holnap úgyis minden kiderül. Egyébként meg nem úgy ismerem Joe bácsit, aki ilyen önző lenne. Nagyon is kedvelt téged, attól függetlenül, hogy Harrynek vagy a barátnője, vagy másnak.

– Jess, nincs más – forgatom a szemem. A barátnőm mindenáron azt akarja, hogy szedjek össze valami adoniszt, hogy aztán megvalósíthassa a párosrandiról szóló álmát. Ő és Caleb négy hónapja vannak együtt. Calebnek van egy tőlem két évvel idősebb bátyja, akit Jess minduntalan rám akar tukmálni. – Caleb fivérét pedig verd ki a fejedből!

– Jól van. De tudod, hogy reménytelen eset vagy?

– Majd jön valaki, és kész. Nem akarom megrendezni, vagy tudatosan keresni.

– Vársz a bummra, tudom, tudom – hallom, ahogy lefekszik az ágyára, és felveszi a szokásos telefonálós pózát: a jobb lábát kinyújtja, a balt felhúzza, szabad kezét a hasán nyugtatja, a másikkal a telefont tartja.

– Hánykor kezdesz?

– Kilenckor.

– Akarod, hogy veled menjek?

Bár jól jönne a bátorítás és Jessica pozitív rálátása a dolgokra, nem akarom, hogy miattam keljen korán, mert imád aludni, úgyhogy inkább nemet mondok.

– Biztos megleszel?

– Naná. Nem háborúba megyek.

– Remélem akkor is ezt fogod mondani, mikor holnap hazaérsz. Mindenképpen hívj fel, amint végeztél!

– Úgy lesz – ígérem, és magamban elmondok egy imát, hogy minden jól alakuljon. – Most te jössz, hallani akarok valami vidámat.

– Velem semmi érdekes nem történt. Caleb szüleivel voltunk egész nap, túráztunk, fürödtünk, hülyéskedtünk.

– Dúl a love?

– Igen szívem, és ideje lenne, ha…

– Jessica! – fenyegető hangsúlyom leállítja, és nevetésre készteti.

Még húsz percen keresztül áradozik, én meg fülig érő szájjal hallgatom, mennyire odáig van a barátja szüleiért, és fordítva. Jövő héten ő is be akarja mutatni Calebet az őseinek, és mivel Jessnek nincsenek olyan jó fej szülei, mint nekem, jóval nehezebb dolga lesz. Ráadásul elváltak, úgyhogy kétszer kell lefutniuk ugyanazt az ismerkedős, bemutatkozós kört; egyszer Jess anyukájánál, egyszer az apukájánál.

Későre jár, miután letesszük, úgyhogy a zuhanyzás mellett döntök az olvasás helyett, utána belebújok a pizsamámba, és álomba merülök. 

Prológus

A kristálypohár millió szikrázó darabra pattan szét, tartalma szétfolyik a szilánkok között. Gyönyörű látvány, de a fiúnak nem ez jut róla eszébe, hanem egy hasonlat. Pont így hullott darabokra az élete is, pillanatok alatt. Vajon ilyen állapotban van most a szíve?

Fojtogatja a sírás, nem akar a férfi szemébe nézni, elege van. Unja már, hogy folyton fájdalmat okoznak neki. Nem bírja tovább elviselni.

Már meg sem hallja a fülsértő kiabálást, némán, a könnyekkel küszködve pakol egy táskába. Nem figyel a rendre, csak bedobálja a cuccokat. Ugyan minek óvatoskodna? Vele se óvatoskodott senki. Most elmegy. Nem szól senkinek. Tőle sem kérdeztek soha semmit, ő miért tenne máshogyan?

Dühösen elmázol egy könnycseppet a szeme sarkában. Nem sírhat többé! Nem kisfiú már, és nem akarja, hogy gyengének higgyék. Nem, soha többé nem fog sírni. Hátrahagyja ezeket a szörnyűségeket, elmenekül az élete, a sorsa elől. Nem fél attól, hogy utoléri. Nem érdemli ezt.

Egy bizonyos ember fog neki hiányozni, de most nem gondolhat erre. Ha tényleg lelép, akkor nem hagyhatja, hogy egyetlen személy ilyen nagy hatással legyen rá, és meggátolja hirtelen már nagyon is fontosnak tűnő tervében.

Lomos íróasztaláról felkap egy papírt és egy tollat, de annyira remeg a keze, és annyira zavarodott, hogy képtelen írni bármit is. Dühödten harap az ajkába. Nem vesztegetheti az idejét. Végül egyetlenegy szót vés szinte olvashatatlan macskakaparással az írólapra: Szeretlek.

Talán sosem mondta még, de azt akarta, hogy tudja; nem miatta megy el. Bűntudata támad, amiért nincs lehetősége normálisan elbúcsúzni, de ha szólna neki, hogy mire készül, biztosan megakadályozná. És különben is; utál búcsúzkodni. Nincs szüksége még több sebre.

Megkeményíti magát, a szívét, és nagy levegőt véve kilép a szobaajtón. Nem fordul meg, hogy utoljára szemügyre vegye, mert nem bírna elmenni, ha megtenné. Emlékeztetnie kell magát, hogy miért teszi, amit tesz.

Halkan a bejárathoz lopakodik, a konyhából szűrődő hangok elnyomják az ajtó nyitódó, majd záródó zaját. Kint van. Mélyen szívja be az édes levegőt; szabadság illata van. Tüdejét szorítja döntésének súlya, de nem fog megfutamodni. Nem lesz gyáva.

Végigmegy az utcán, egyszer sem fordul meg. Senki nem vette észre, hogy mit csinál. Soha, senkit nem érdekelt igazán, hogy mi van vele. Felőlük akár meg is halhatna.

(2014. 08. 26.)