Harmadik fejezet

Oké, tény, hogy nem alakult tökéletesen a mai nap, de mérföldekkel túlszárnyalta a fejemben kialakult összes katasztrofális elképzelést, melyekben egytől egyig sírva/sikítva/sírva és sikítva rohanok ki a boltból. Ezzel szemben Joe bácsi nem neheztel rám, legalábbis nem mutatja, Harry sértettsége pedig érthető, és idővel egészen biztosan enyhül majd.

Dél körül a bácsi őszinte kíváncsisággal érdeklődik, hogy hogyan telt az első napom, én pedig nagyra nyitom a számat, hogy beszámoljak a furcsa vevőkről és az unalmas percekről, de az utolsó másodpercben meggondolom magam, és egy ,,egész jól" kijelentéssel megszabadulok a témától. Nem álmaim munkája, de legalább lesz zsebpénzem.

Sosem szerettem a szüleimtől kérni, az mindig rossz érzéssel töltött el. Így is annyi mindent kaptam tőlük, hogy égett a pofám, ha szerettem volna venni egy új ruhát, könyvet vagy bármit. Aztán nagy nehezen rábeszéltem őket, hogy igenis képes vagyok részmunkaidős állást elvállalni a nyári szünidő ideje alatt, csak egy kis segítséget kértem a munkahely keresését illetően. Úgyhogy nem, nincs okom panaszkodni, és nem is fogok.

Mielőtt hazaindulnék, Joe bácsi kedvesen mosoly rám, aztán megigazítja pocakos hasára simuló ingét, majd komolyabb arcot ölt, és teljesen úgy néz ki, mint aki zavarban van. Kíváncsi vagyok az okra, de egyben tartok is tőle. 

- Charity, igaz az, amit az unokám ma mondott nekem? – Szürke szeme csupa kétely és bizonytalanság. Nem kell sokat gondolkoznom, tudom, hogy az állítólagos pasimról van szó. Elpirulok, és mérlegelem a válaszlehetőségeket.

- Igaz – mondom, és hálát adok, amiért nem remegett meg a hangom. A bácsi megemészti az információt.

- Sajnálom – őszinte sajnálat van a hangjában.

- Micsodát? – vonom össze a szemöldököm.

- Hogy nem az unokám számodra az a fiú – mélyen a szemembe néz, talán a hazugság jeleit keresi. – Az ember sosem lehet igazán biztos a másik érzéseiben, de azt hiszem, ő tényleg szeretett téged. – Valahol mélyen egy részem, amelyik nagyon is akarta ezt a kapcsolatot, most megremeg.

- Én is szerettem – mondom komolyan.

- Tudom – Joe bácsi még pár pillanatig áll, aztán hátrál egy lépést, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést. Meggondolja magát, visszafordul hozzám, és ezt mondja: - Csupa jót kívánok neked, Charity. Azt, hogy szeressed ezt a fiút tiszta szívedből igaz szerelemmel, és ő is így érezzen teirántad. Nincs minden történetnek jó vége – teszi még hozzá.

- Köszönöm. – Nem vagyok biztos benne, hogy az utolsó mondatot is köszönöm, vagy hogy egyáltalán van-e hozzá bármi közöm. Remélem, hogy ez a téma nem hozódik fel többször.

Egy kicsit megkönnyebbülve ülök be a kocsiba, és hajtok el. Hétfő van, és eszembe jut, hogy ez a nap belőlem is kezd elég érdekes dolgokat kiváltani. Elvégre szörnyen indult a reggelem, és ordítoztam egy vadidegennel. Megérdemelte – húzom ki magam kissé az ülésen. Persze, ő most azt hiszi, hogy hibbant vagyok. Különben meg nem mindegy? A lényeg, hogy fizesse ki az okozott károkat. Egyébként én mindig is szerettem a hétfőket a legtöbb emberrel ellentétben. Sosem akartam a legtöbb emberhez tartozni, ezért kerestem indokokat arra, hogy miért kéne jobban szívlelni ezt a napot. A hétfők tartogatnak valami újat. Valami izgalmasat. Valami ismeretlent. Valami mást. Hétfőn vehetsz egy nagy levegőt, és magad mögött hagyhatod a múlthetet. Hétfőn jó dolgok történnek. Fontos dolgok. Kiskoromtól kezdve vártam ezeket a napokat. Úgy éreztem, ilyenkor kapok egy új esélyt, hogy valamit jobban csináljak, mint az előző héten. Egy új esélyt, hogy bizonyítsak.

- Mi történt a kezeddel? – kérdezi Jessica rögtön, amint meglát. Úgy gondoltam, kell egy csajos nap, úgyhogy az egyik piros lámpánál felhívtam, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve átugrani hozzánk. Természetesen volt, úgyhogy lepasszolta Calebet, és már indult is. Többek között ezt is imádtam Jessben. Sosem helyezte előrébb egyik kapcsolatát sem. Ha éppen Calebbel töltötte az idejét, és nekem nagyobb szükségem volt rá, vagy engem nem látott pár napja, azonnal fogta magát, és jött. Tiszteltem érte. És hála a jó égnek Caleb is így vélekedett, nem haragudott meg se rám, se Jessre. Megértette, hogy a csajos ügy az csajos ügy, úgyhogy többnyire csak annyit kérdezett, hogy minden rendben van-e. Azt hiszem, a férfiúi védelmi ösztönei nem hagyták, hogy e fölött a kérdés fölött elsiklódjon a figyelme.

Egy szemforgatással nyugtázom, hogy Jess mindig is roppant lényegre törő volt. Mielőtt bármit mondhatnék, megragadja a csuklómat – éppen ott, ahol korábban a srác fogta – és tüzetesen szemügyre veszi az írást.

- Telefonszám? – kérdezi fél szemöldökét felhúzva. Ez a nézés mindig a frászt hozza rám, és képtelen vagyok nem az igazat mondani.

- Aha – rándítom meg a vállam.

- Könyörgök, mondd, hogy nem az öregé – kapja szája elé a kezét, és halálsápadt lesz.

Felnevetek. – Jesszusom, dehogy!

- Hát akkor? – újra az a nézés.

- Volt egy kisebb balesetem reggel, hátulról belém jöttek, és elkértem a srác telefonszámát, hogy fel tudjam keresni – hadarom.

Jess egyetlen szót hall meg az egészből: - Srác? Milyen srác? Jól néz ki?

- Fogalmam sincs. Tudod, én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a kocsim... – Jessica arcát látva torkomon akad a szó. Tudom, hogy nincs menekvés. – Szépek a szemei – nyögöm.

- Ennyi? – kiált fel. – Részleteket akarok!

- Nincsenek részletek… Szerencsétlennek leordítottam a fejét, mert borzalmasan ideges voltam a késés miatt, és…

- Felhívtad már? – megrémülök az ördögi izgatottságot látva barátnőm szemében. Készül valamire.

- Nem.

- Akkor hívd fel! Kérj tőle bocsánatot! – teljesen belelkesedik.

- Egy frászkarikát. Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Ráadásul, piszkosul szenvtelen srác! – háborodok fel. 

- De kettőtök közül csak neked van meg a száma – bámul rám óriási, barna szemeivel. Pillái megremegnek a türelmetlen várakozástól. 

Felsóhajtok. Ez igaz.

- Nem baj, előbb még szeretnék anyáékkal beszélni.

Jessica szomorúan néz rám, de tudja, hogy akármennyire is próbál a lelkiismeretemre hatni, nem fogom megadni magam. Így hát megesket, hogy holnap este felhívom, én pedig megígérem neki, hogy így teszek.

A szüleim egyáltalán nem haragszanak rám, azt mondják, hogy velük is esett már meg hasonló, és nem lenne értelme, ha ezek után nem mernék vezetni. Abban is egyetértünk, hogy minimum a javíttatás felét ki kell fizetnie a sofőrnek. Nekik nem számolok be a srác szemeiről. Igaz, én jobban örülnék neki, ha az egészet ő állná, de a szüleim úgy vélik, a felelősség mindkettőnket terheli, úgyhogy belenyugszom. A lényeg, hogy senki nem sérült meg (az Adamemet leszámítva).

Másnap Harry elég feltűnően kerüli a társaságomat, én meg nem erőltetek beszélgetést. Egy sablonos „Hogy vagy?” „Jól, és te?” „Én is.” párbeszéden kívül nem szólunk egymáshoz. Nem örülök neki, de eszem ágában sincs meggátolni Harryt a továbblépésben. Ha így dolgozza fel, akkor így dolgozza fel. Nincs jogom beleszólni.

Délután folytatom a boltban elkezdett könyv olvasását, mikor csörög a telefonom. Jessica az, emlékeztetni akar az ígéretemre. Elmeséli, hogy mit csinált ma, aztán még egyszer eszembe juttatja, hogy fel kell hívnom a srácot, majd megkér, hogy amint beszéltem vele, hívjam őt vissza, és mindent meséljek el. Ezt is megígérem.

Pötyögném be a számot, de döbbenten veszem észre, hogy az írás olvashatatlanná kopott. Először csalódott leszek, aztán mérges saját magamra, amiért nem hívtam fel korábban, vagy nem volt annyi eszem, hogy lementsem. Most aztán megszívtam. Gyorshívóval tárcsázok.

- Na, mi az, máris lerendezted? – hallom Jess meglepett, kissé gúnyos hangját.

- Nem tudom felhívni – közlöm, és azt hiszem kicsit kétségbeestem.

- Ne legyél nyuszi!

Tudom, hogy folytatná, így inkább közbevágok: - Lekopott a száma a kezemről.

Csend.

- Jess?

- A francba, Charie – suttogja.

- Tudom, elszúrtam – mondom ki helyette. A vonal még mindig néma, megijeszt barátnőm szótlansága. Jess folyton beszél, tudom, hogy most pipa rám.

- Mihez fogsz kezdeni? – szólal meg végül, és nem önt el a megkönnyebbülés áldásos érzése. Sőt, még inkább kétségbeesek.

- Azt reméltem, hogy te segítesz ebben – harapom be a szám szélét.

- Ötletem sincs.

Egy darabig mindketten hallgatunk, aztán egy nagy sóhajt követve kijelentem: - Nincs mit tenni, ez az én saram. Felelőtlenül jártam el, úgyhogy viselem a következményeket.

- Sajnálom, hogy így alakult.

- Ugyan – mosolyodom el, de nem őszintén.

- Azért szívesen megnéztem volna a szemeit – kuncog.

- Hé, mi lesz Calebbel? – cukkolom, de tudom, hogy a világért se hagyná el, vagy lépne félre. Jessica nagyon komolyan veszi a párkapcsolatait. Persze korábban volt egy-két gyerekes kapcsolata, de mostanra már kinőtte ezt a korszakát.

- Veszek neki színes kontaktlencsét. – Mindketten elképzeljük Calebet világos szemekkel. – Nem, mégsem – lelki szemeimmel látom, ahogy Jessica hevesen rázza a fejét, rövid haja csak úgy száll körülötte. 

Mikor letesszük, kinézek, de felhők tarkítják a fekete eget, a csillagok mögöttük tiltott dolgokat csinálnak, én pedig lebiggyesztett ajkakkal mászom be az ágyamba. Este telefonszámmal és egy zöldeskék szempárral álmodom. 

Fogalmam sincs miért, de a hét további részében megszáll a magányosság érzése. Ritkán szokott előjönni, de olyankor nem segít semmilyen barátnő vagy családtag. Még magamon sem tudok segíteni. Egyszerűen csak elborít, befed ez az érzés, és éppen elég energiát fektetek abba, hogy fent maradjak, és ne fulladjak bele, hogy elfáradok, és nem marad erőm elmulasztani. Általában magától távozik, éppen olyan hirtelen, ahogy jön. Mindig úgy érzem, hogy sosem megy el. Félek attól, hogy egyszer csak örökre itt marad. Tudom, hogy hamis, mégis úgy tűnik számomra, hogy nagyobb, mint én, hatalmasabb bárminél. És bár tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egyedül, és van, aki szeret, néha többre vágyom. Lehet, hogy megkeseredett vagyok és telhetetlen, de az ember néha reménytelenül vágyik a szerelemre, és arra, hogy ne csak őt szeressék így, de ő is szerethessen valakit. Néhanap olyan ölelésre van szüksége.

Nincs kedvem semmihez, nem köt le, nem vigasztal semmi. A közelemben élők megtanulták, hogy jobb, ha ilyenkor hagynak, tétlenül várják, hogy újra önmagam legyek. Fogalmam sincs mióta kísért a magány, de azt hiszem, nincs semmi, amitől jobban félnék.

Péntek van, kint fekszem a tetőn, zenét hallgatok, és a csillagokat nézem. Nem akarok kívánni. Ma még ahhoz is túl letargikus állapotban vagyok, félő, hogy valami rosszat kívánnék. Én nem értek az égitestekhez, csak gyönyörködök bennük. Szeretem őket úgy, hogy titokzatosak, sejtelmesen csillogók, és igazán nem is akarom őket megismerni. 

Halkan dúdolok egy dallamot, amit felkap a szél, és elviszi. Még a dallamot is elragadják tőlem. Olyan végtelen, olyan súlyos, olyan nehéz. Úgy értem, az élet. Csupa közhely, szánalmas.

Megkérdezem magamtól, hogy boldog vagyok-e, de utána azt kívánom, bárcsak ne tettem volna fel a kérdést. Nem akarok válaszolni. Vagyis nem most. Különben meg az ember sosem boldog állandóan. A boldogság csak ideiglenes vendég, éppen ezért becsüljük meg annyira. Pillanatnyi. Boldogságot lehet előidézni? Azt hiszem, lehet. Ha például egy olyan emlékre gondolsz, amikor boldog voltál, akkor újra elönt a jó érzés. Mégsem. Hiszen akkor az örömöt már megkeseríti az elmúltság érzése.

Arra jutok, hogy nem vagyok boldogtalan, és ez több, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról. Azon kapom magam, hogy már nem az eget figyelem. A szemem csukva, és a zene ki tudja mikor elhallgatott, de még csak fel sem tűnt.

Fojtogat az érzés, hogy egész életemben talán feleslegesen várok a bummra, mert sosem fog megérkezni. Azt hiszem, ha valamiben nagyon erősen hiszünk, és kitárjuk a szívünket, befogadjuk az összes rosszal és jóval együtt, akkor az valóra válik. Talán badarság. De hinni akarok valamiben. Hit nélkül az ember el van veszve. 

Elegem lesz a világfájdalmas képemből (pedig nem is látom magam) és a gondolataimból. Feltápászkodok, hogy visszamásszak a szobámba. A párkányt markolom, mikor sóbálvánnyá dermeszt egy hang: - Segítség!

Lentről jön, az utcáról. Hátrakapom a fejem, erőltetem a szemem, hogy lássak valamit a sötétben. Egy alak botladozva siet a házunk felé. Az adrenalin felpörget, éber leszek, és gondolkodás nélkül rohanok keresztül a házon. Eszembe sem ötlik, hogy esetleg veszélyt jelenthet rám.

A fiú lába a szemem láttára összecsuklik teste alatt, a padkára rogy. Ereimben meghűl a vér, pár pillanatig csak tehetetlenül nézem, aztán odaszaladok hozzá. A fiú verejtéke csillog a lámpák gyenge fényében, a földön támaszkodva köhög. Vállára teszem remegő kezem, próbálom megnyugtatni.

- Hívom a mentőket – hangom fegyelmezettségről árulkodik, amivel magamat is meglepem.

Hevesen tiltakozik, nagy levegőt vesz, mire megint köhögő rohamot kap.

- Sajnálom – mondom, mielőtt meghallom a női hangot a telefonban. Elhadarom neki a srác tüneteit és a címünket. – Asztmás vagy? – kérdezem a nő utasítására. A fiú egyet bólint. A nő kér, hogy amíg ideérnek a mentők, maradjak higgadt, és vegyem le a srác hátáról a táskáját, mert nehezíti a légzést. Szó nélkül teszem, amit mond. Két perccel később, mikor a köhögő roham már elviselhetetlenné fokozódik, meghallom a szirénákat, de képtelen vagyok a megkönnyebbülésre. Anyáék rémülten rohannak ki, magyarázatot várnak, de nem tudok mondani semmit. Könyörgök a mentősöknek, hogy hadd menjek velük, de nem engedik. Apáék tátott szájjal figyelik, amint őrült módjára rohanok a garázsba, és minden szó nélkül elhajtok a mentőkocsi után. Kiabálnak valamit, de nem hallok semmit, csak a vijjogó szirénák hangját, és a villódzó fényeken kívül nincs más a szemem előtt. Tudnom kell, hogy a fiú túléli.