Második fejezet

Csukott szemmel tapogatom ki az éjjeliszekrényemen heverő mobilomat, és nyomkodni kezdem a képernyőjét, amíg el nem hallgat. Egy pillanatra résnyire nyitom a szemem, de azonnal vissza is csukom. Még sötét van. Aludni akarok. Fejem belesüllyed a párnába, és már álomba is merülnék, mikor eszembe jut, hogy dolgozni kell mennem. Tüntető morgás hagyja el a számat, de nem hadakozhatok sokáig magammal, ha nem akarom már az első munkanapomat késéssel indítani. Igaz, hogy kisebb protekcióm van, de Joe bácsi kétlem, hogy örömmel venné, ha – amellett, hogy szakítottam a kedvenc és egyetlen unokájával – még meg is várakoztatnám. Úgyhogy erőt veszek magamon, és bár minden porcikám heves tiltakozik a művelet ellen, kikászálódok az ágyból. Óriásit nyújtózok, és meg is szédülök kicsit, aztán az ablakomhoz lépek, és felhúzom a redőnyt. Az éles fény majdnem kiviszi, szúrja a szemem, úgyhogy hunyorogva fordítok hátat a kinti világnak. Annyira nincs kedvem ehhez!

Egy kényelmes farmer rövidnadrágért és egy fekete pólóért nyúlok. Anya nem említette, de kétlem, hogy Joe bácsi rám adna bármilyen egyenruhát – egy „helyes” kis zöld kötényt leszámítva.

Fogat mosok, és nézem a fáradt, fénytelen smaragdzöld szempárt a tükörben. Érdeklődve kutatja fel arcom hibáit. Fintorogva felhúzom az orrom, és szinte meglepődök, hogy a velem szemben álló lány is pontosan ezt teszi. Megőrültem, semmi kétség. Megrázom a fejem, és kefével esek a hajamnak. Lófarokba fogom, hogy ne zavarjon munka közben, aztán elindulok. Anya egy müzli szeletet hagyott a konyhapulton, bizonyára tudta, hogy drága lánya mennyire bajban van az idővel, és úgysem fog reggelizni. Ránézek az órámra – ami öt percet siet, hogy kicsit siettessen, ám minden alkalommal eszembe jut a tény, hogy előre van tekerve, így sajnos még többet kések – és kisebb sokkot kapok, mikor pontosan nyolc óra negyvenötöt üt a nagymutató.

– Basszus – sziszegem, és hálát adok, amiért anya annyira ismer, hogy ki is állt nekem a bordón csillogó Opel Adamammel a garázsból. Ezzel is időt nyerek, de azért tudom, hogy nem árt imádkoznom a reggeli dugó elkerüléséért.

Naná, hogy ekkora mákom már nincs. Idegesen kapkodom a kormány mögötti óráról és a lámpáról a szemem, ami csak nem akar váltani. És hiába vált nagy ritkán, éppen csak csorogni tudunk. Átkozom a forgalmat. Átkozom a mai napot. Átkozom magam, amiért nincs meg Joe bácsi telefonszáma, hogy egy rendes kislányhoz híven oda tudjak telefonálni neki. Átkozom a zöldségeket. Átkozom a gyümölcsöket. Igen, azt hiszem szokatlanul rosszul indult a mai napom.

Mérgesen fújtatok, mikor előttem bénázik valaki, így mindketten lecsúszunk az áthaladásról. Lehunyom a szemem és masszírozni kezdem két oldalt a halántékomat. Ebben a pillanatban eldöntöm, hogy legközelebb valami szuperképességet kérek a csillagoktól, hogy ne kelljen soha dugóban állnom. Éles tülkölésre riadok, felfogni sincs időm, hogy mi történt, csak – bumm – egy lökést érzek. Belém jöttek. A francba! Dühösen tekerem le az ablakom, és hátrafordulok, hogy jól megnézzem magamnak a sofőrt. Egy fekete Honda City áll mögöttem, a kocsinak látszólag semmi baja. Kiszállok, és nem érdekel a forgalom, szemügyre veszem az Adamemet. Csinos kis hátuljáról egy tenyérnyi területen megkarcolódott a makulátlan festék, és be is horpadt. Bosszankodva ráncolom a homlokom, és felpaprikázva kocogtatom meg a Honda gazdájának ablakát. Ez az ő sara, biztos, hogy ki fogja nekem fizetni a javíttatást!

Valaki türelmetlenül dudál, de nincs hozzá kedvem, középső ujjamat jól láthatóan a levegőbe lendítem. Az ablak letekerődik, és egy ártatlan kék, vagy talán zöld szempár mered rám.

– Már ne is haragudj, hogy megzavarlak, de – ha esetleg nem vetted volna észre – belém jöttél! – kezdem gunyoros hangsúllyal.

– Nagy a kár?

– Igen – bólintok határozottan. – Kérem a telefonszámodat, hogy később meg tudjalak keresni! Most dolgozni kell mennem, de te vagy a felelős, neked kell megjavíttatnod a kocsimat! – igyekszem nagyon kíméletlen lenni. Velem aztán ne cicózzon, a hét szentségit neki!

A srác elneveti magát, amitől csak még inkább dühbe gurulok.

– Én nem mulatnék ilyen jól a helyedben, nem hiszem, hogy a szüleid örülni fognak, ha megtudják, hogy mit csináltál!

– Nem követtem el hármasgyilkosságot, babám – kacsint. Babám?! Karba tett kézzel kezdenék tiltakozni, de belém fojtja a szót. – Ne haragudj, de szórakoztat, ahogy… Rég nem próbálták meg így elkérni a telefonszámomat – csóválja a fejét. Hogy mi?

– Nagyot tévedsz, ha azt gondolod, hogy ez valami trükk. Nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam! – jelentem ki, és most már menthetetlen a helyzet. Elkéstem, a srác pedig valami elképesztő módon felidegesített.

– Ó, hát persze – vigyorog. Szívem szerint lekevernék neki egy taslit. Csatt. A kezem az arcán, és még én is meglepődök, milyen könnyedén elszaladt velem a ló. A srác felhúzza a szemöldökét, de még mindig nem hervadt le az az undorító mosolya. – A plasztikai műtétemet pedig te fogod fizetni.

– Tessék? – értetlenkedek. – De hát én csak…

– Csak hülyéskedek. Add ide a kezed! – utasít. Behajol a kocsijába, és egy alkoholos filccel az ujjai között nyúl a csuklómért.

– Mi a fenére készülsz? – méregetem gyanakodva, de ő megnedvesíti az ajkait, és írni kezd a kezemre. Na ne!

– Tessék – fordítja felém, hogy láthassam a remekművet. Egy csomó szám. – Kérted a számomat. Megadtam.

Meg sem tudok szólalni. Szó szerint. Éppen kinyitnám a számat, hogy valami köszönömfélét motyogjak, vagy még egyszer leszidjam, de már vissza is ül a kocsijába. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt a kört ő nyerte. Döbbenten visszabattyogok a kocsimhoz, beülök, és a gázra taposok anélkül, hogy ezek közül a mozdulatok közül akár egy is tudatos lenne.

A műszerfalra pillantok: 9:03. Csodálatos. Tíz teljes perccel később megérkezek Joe bácsi üzletébe, és még mindig elég sokkos ábrázattal leparkolok egy dolgozók számára kijelölt helyre. Belépek a nyitott ajtón, ami fölött éjszaka neon színnel világító felírat áll: Joe boltja. Egy szánom bánom mosoly kíséretében üdvözlöm Joe bácsit.

– Szervusz Charie, kedveském! Hogy vagy? Olyan régen láttalak! – sopánkodik, és végignéz rajtam. Szeme egy pillanatra megállapodik firkás kezemen, amit ösztönösen magam mögé rejtek.

Hát, mindenre számítottam, de ilyen kedves fogadtatásra egész biztosan nem. – Köszönöm Joe bácsi, megvagyok. Elnézést a késésért, nem számoltam ekkora dugóval. Ráadásul belém jöttek hátulról – kezdek magyarázkodni, és kifelé mutatok a kocsimra, amit innen bentről csak akkor láthatnánk, ha röntgenszemeink lennének.

– Majd hozzászoksz – legyint. – Mármint a forgalomhoz. Bekészítettem neked egy köténykét – a pult alól előszed egy zöld anyagot, aminek láttán megrándul az ajkam. Sóhajtva elveszem, és megkötöm a derekam körül. Műmosolyt erőltetek a számra. Joe bácsi alaposan elmagyarázza, mit hogyan csináljak, aztán már itt sincs. Van egy szupermarket a közelben, az is az övé, és ő ott szokott lenni. Végre megkaptam a telefonszámát, így most már bármikor hívhatom. Úgy húsz percig nincs semmi dolgom, csak a mobilomon játszok, és megfogadom, hogy holnap hozok magammal egy magazint vagy valami olvasnivalót. A rádióban egy Birdy szám megy, amit halkan dúdolgatok, mikor hallom, hogy valaki jön. Megörülök, és rögtön le is teszem a telefont.

– Miben segíthe… Ó, Harry. Szia – mosolyodom el kedvesen, de a helyzet tagadhatatlanul kínos és menthetetlen.

– Charie – biccent. – Friss szállítmány érkezett – int az üresen álló ládákra. Bólintok. Harry útbaigazítja a rakodófiút, maga is becipel néhány ládát, aztán megáll az ajtóban, és néz. Megtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, sóhajt egyet, majd a hajába túr. Zavarban van. Mondana is valamit, meg nem is, és én is valahogy így érzem magam. Annyira kínos, hogy a csendet szinte tapintani lehet közöttünk.

– Hogy tetszik? – böki ki végül. Értetlenül meredek rá.

– Micsoda?

Harry kisfiús mosolyra húzza a száját, amitől régebben elaléltam, most viszont nem mozgat meg bennem semmit. Vajon szándékosan csinálja? Tudja, mennyire szerettem, ha így nézett rám. Most azonban már csak zavar. Nem akarom, hogy az legyen a célja, hogy magába szerettessen. Adtam neki esélyt és időt is. Nem ezzel volt a gond. Lehet, hogy nemet kellett volna mondanom az állásra. Hagyj már egy kis időt magatoknak. Most találkoztatok először az óta. Igaz.

– A meló.

– Ja. Megteszi – vonok vállat.

– Délután több vevőd lesz – nyugtat. Ennyire az arcomra van írva az unalom? –  Meddig vagy?

– Csak délig.

Harry bólint, a csend újra ránk telepszik. Mondanom kéne valamit.

– Hogy vagy mostanság?

Látom szemében a kellemes meglepettséget, hogy én kezdeményeztem témát. Nem akarok neki reményt adni, de a fenébe, egy ilyen sablonos kérdéssel csak nem fogok!

– Nehezen bírom ezt a nagy meleget, de egyébként jól.

Kényszeredetten elmosolyodom. Csend.

– Nem gond, hogy… szóval hogy én is itt vagyok?

– Nem – vágja rá túl gyorsan.

Megkérdezném, hogy túl van-e már rajtam, vagy, hogy van-e valakije, de már semmi közöm nincs hozzá. Úgyhogy ismét csak némán nézzük a másikat, és azon tűnődöm, vajon fog-e változni ez a feszélyezettség valaha is. Talán igen. Majd akkor, ha Harry beleszeret valakibe. Nem szép dolog megcáfolni mások érzéseit, de nem vagyok biztos abban, hogy engem Harry szerelemmel szeretett. A srác előtt rendíthetetlenül hittem, hogy egy érzés nem lehet teljes viszonzás nélkül. És ha nem teljes, akkor nem az igazi. Akkor az nem az a mindent elsöprő szerelem, csak több, mint szeretet. De nem tudom. Harry megingatott ebben a hitemben, összezavart. Nem szeretem, ha hamisnak bizonyul egy elképzelésem.

– Akkor én most átnézek a szupermarketbe. Majd látlak – halvány mosoly jelenik meg Harry kisfiús arcán. Némán intek neki, majd visszatérek a játékhoz. Miután kiszolgáltam öt besavanyodott vénasszonyt és egy kislányt, aki nem tudta, hogy néz ki a retek, végleg eluralkodik rajtam az unalom, és lehajtom a fejem a pultra.

– Charie – valaki óvatosan meglökdös. – Jól vagy?

– Mi? Ja, aha – emelem fel fejem a pultról, és imádkozom, hogy a hajam ne úgy nézzen ki, mint aki most kelt fel (mert most keltem fel), az arcomon pedig ne legyen pultlenyomat. – Bocs Harry, még nem szoktam hozzá a koránkeléshez.

– Semmi gond – félszegen végignéz rajtam. – Nekem is beletelt egy kis időbe. Azért jól vagy?

– Persze. Mondd csak, minden nyanya ilyen „citromba haraptam” képet vág?

– Aha, azt hiszik övék a világ – forgatja a szemét. Felnevetek. Megcsóválom a fejem, és én is megnézem magamnak a fiút. Furcsa, hogy csak most jut eszembe felmérni a rajta esett változásokat. Igaz, nincs túl sok dolog. A haja rövidebb lett, de ezen kívül minden ugyanolyan. Vajon én is kiköpött olyan vagyok, mint három hónappal ezelőtt? Reálisan végiggondolva valószínűleg igen. Három hónap egy élethez képest nem sok idő, bár saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ember milyen gyorsan képes megváltozni, akár külsőleg, akár belsőleg. Harry viszont még inkább kisfiúnak tűnik, mint amikor együtt voltunk, pedig fél évvel idősebb, mint én. Nem tudom, hogy vajon direkt vesz fel előttem ártatlan arcot, hogy bűntudatot keltsen bennem, vagy ennyire összetörte az általam okozott szerelmi csalódás. És azt sem tudom, melyik a rosszabb. Hiszen amúgy is elég gyakran van lelkiismeret furdalásom, de tudom, hogy nem tettem volna egyikünknek sem jót azzal, ha együtt maradok úgy vele, hogy nem vagyok szerelmes. Ha viszont tényleg ennyire kivan, amennyire mutatja, akkor jogosan érzem magam szörnyetegnek.

De néha erősnek kell lenni. Erősnek lenni, és a jelenben fájó döntéseket meghozni, amivel hosszútávra azt hiszem, jót teszünk. Harry most talán sebzett, de idővel rátalál majd a lányra, aki éppen annyira szereti őt, mint Harry, és akkor majd megérti, hogy mi is a szerelem. Akkor már nem fog utálni. Akkor majd hálás lesz nekem. Én bízom ebben. Akarom, hogy így legyen.

– Harry? – fordulok felé. Gombóc nő a torkomban, mikor meglátom azt a gyermeki örömöt, azt a szinte érezhető reményt mogyorószínű szemeiben.

– Igen?

– Azt hiszem, most, hogy eltelt egy kis idő… – habozok. Nem tudom, hogy is kéne mondanom. – Nagyon szép lányok vesznek téged körül. Ne zárd be a szívedet, jó? – barátságosan és bátorítóan mosolygok, várom a reakcióját.

A szívem összefacsarodik, ahogy Harry reménykedése leplezetlen csalódássá változik. Műmosolya a lelkembe markol. – Persze.

Ennyit mond, aztán kilép az üzletből. Nem vágyom már feltenni a kérdést, hogy van-e valakije. Tudom, hogy nincs, tudom, hogy még mindig rám vár. Fogalmam sincs hogyan kéne a tudtára hoznom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom irányítani az érzéseimet. Felajánlhatnám a barátságomat, de tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak még több rosszat tennék, mint eddig. Harrynek el kell engem engednie örökre. A legtöbbet talán azzal tehetem, ha nem teszek semmit.

Harry bizonytalanul jön be az ajtón, egy darabig a földet nézi, a pultot, aztán engem. Gondolatai cikáznak, türelmesen várom, hogy mit akar mondani.

Végül győz a kíváncsisága. – Van valakid? – nyögi ki. Megdermedek. – Úgy értem, valami srác – von vállat, és félve figyel, nem evezett-e tiltott vizekre.

Nyitom a számat, hogy tiltakozni kezdjek, aztán eszembe jut valami. Bűn azért hazudni, hogy segítsünk valakinek továbblépni? A fiú várja a válaszomat, én meg mielőtt még meggondolhatnám magam, azt felelem:

– Igen.

Ha lehetséges, ma már harmadjára törik össze a szívem. Harry szótlan, de pillantása többet mond mindennél. Csalódott. És úgy hiszem, megtanul elengedni.