Első fejezet

Mindig van egy bumm. Egy fordulópont az életben. Lehet kisebb, vagy éppen olyan hatalmas, ami kis híján beszakítja a dobhártyádat. De a bumm az bumm, és változtatásra, változásra, döntésre kényszerít. Többnyire váratlanul jön, akkor, amikor nem számítasz rá, amikor már éppen nem tudod, hogy mit kezdj az életeddel vagy magaddal. Mikor nincs kibe vagy mibe kapaszkodnod, akkor megérkezik, mint egy mentőöv, és te hagyod, hogy irányítson, hagyod, hogy megmentsen.

Nem tudom, miért gondolok erre. Talán, mert hiszek a sorsszerűségben, és vágyom arra, hogy megérkezzen a bummom, hogy végre kimozduljon a világom ebből az unalmas, monoton rezgésből.

Összeszorul a szívem, mikor Harryre gondolok, és arra, milyen rég volt már, hogy valami izgalmas történt velem. Vele izgalmas volt az élet, és szerettük egymást, de egy év után sem tudtam belé szeretni, úgyhogy véget vetettem önmagunk kínzásának, körülbelül negyed éve. Mondhatnám, hogy tiniszerelem volt, de nem volt az, mert nem gyúltam lángra, csak úgy szerettem, ahogy a testvéremet szeretném, ha lenne.

Bevallom, hogy ez az eset megrendítette a szerelembe vetett hitemet, de hamar rájöttem, hogy nem ítélkezhetek egy balul elsült eset miatt egy ilyen hatalmas, meghatározhatatlan valami fölött. Ráadásul ott volt az a rengeteg ellenpélda. Különben is; lehet, hogy csak én vagyok ekkora szerencsétlen. Ha valami a világon mindenkinek összejön, csak egy kivétel van, akkor tuti én vagyok a kivétel. Ilyenkor jön rá az ember, hogy kivételnek lenni nem is olyan jó.

Most tűnik fel, hogy hosszú percek óta egyetlen csillagot bámulok, azt, amelyik a legfényesebben ragyog. Talán azt vártam, hogy a végtelen feketeségen meglássam elhúzni hullócsillagként, hogy azt kívánhassam tőle, amire abban a pillanatban a legjobban vágyok. De a csillag nem mozdul, én meg fázni kezdek, úgyhogy arra döntök, jobb lesz, ha bemászok a tetőről a szobámba.

– Charie! – hallom anyám hangját, amint földet ér a lábam a parkettámon. Már elég idegesen kiabál, úgyhogy gondolom, nem először szól, csak mivel kint voltam, egy árva hangot sem hallottam. Az ajtómhoz szaladok, kinyitom és kidugom rajta a fejem, úgy szólok vissza:

– Tessék, anya?

– Gyere le, mondanom kell valamit! – valamivel higgadtabb a hangja, én azonban megrémülök. Sosem tetszettek a beszélgetések, amik úgy kezdődtek, hogy „Mondanom kell valamit!” vagy „Beszélnünk kell!”. Nem tartom magam rossz tininek, sosem hazudtam a szüleimnek, mindig hazaértem a megszabott határidőn belül, nem cigiztem vagy piáltam a hátuk mögött, sosem próbáltam a drogot, és mindig oda mentem és azzal voltam, amit nekik mondtam. Úgy vagyok vele, hogy amíg nem teszek semmi olyat, amivel elveszíthetem a bizalmukat, mindent megengednek majd, persze csak normális kereteken belül. Nem tudok arról, hogy bármi megbocsáthatatlant tettem az elmúlt tizenegy évben, amióta velük élek. Persze én is rosszalkodtam kisebb koromban, vagy kirúgtam a hámból egy-egy csajos hétvége alkalmával, de ez a mondat a mai napig belém fagyasztja a szót, és végigfut elmémben az összes titokban elcsent csók, vagy az, hogy Harryvel majdnem tovább jutottunk el, mint kellett volna. Erről természetesen nem beszéltem nekik, mert úgy gondoltam és gondolom, hogy minimális magánéletre még egy kiszáradt kaktusznak is szüksége van. Amint barátom lett, a szüleim leültettek, és hála az égnek hanyagolták a méhecskés virágos maszlagot, kerekperec megmondták, hogyha szexelni akarok, az az én dolgom, de ők nem akarnak idejekorán nagyszülők lenni. Szóval igen, azt hiszem, mindig is elég nyíltan neveltek engem, amiért tiszteltem őket, és nekem ez tökéletesen megfelelt.

– Ugye most nem azt akarod közölni, hogy igazából nem a te gyereked vagyok? – színlelem az ijedtséget, hogy oldjam a bennem gyülemlő feszültséget. Anya elneveti magát, és az arca sem szigorú, csak azért gurulhatott be egy kicsit, mert századjára hallottam meg, hogy szól.

–  Te az én és apád gyereke vagy, bármit is mondjon a DNS vizsgálat, capisce? – mosolyog. Úgy hat éves lehettem, amikor a szüleim – akik igazából a nevelőszüleim – örökbe fogadtak. A helyi árvaházban éltem, nagyon magányos és cuki voltam, legalábbis ezt mondták. Én egyáltalán nem emlékszem arra az időre, de azt mondják, hogy ez teljesen normális, mert kicsi voltam még, és olyan rossz élmény volt számomra ott élni, hogy az emlékek abszolút elfojtásával dolgoztam fel. Nekik gyerek kellett, mert anya nem tudott teherbe esni, és mivel túl sok időt vesztegettek el a felesleges próbálkozásra és túl sok évet áldoztak fel a munkájuk miatt, nem akartak bébit befogadni. Sosem bántott ez a dolog. Erről is nyíltan beszéltünk, amint elég nagy lettem ahhoz, hogy meg tudjam érteni. Én pedig megértettem és örültem, hogy én menthettem meg a házasságukat és az életüket. Merthogy a válás szélén álltak a sok megpróbáltatásnak „hála”.

–  Naná – vigyorgok szélesen. – Akkor miről van szó? Csak nem bővül a család?

– Nem, nem, Isten mentsen! – néz az égre anya, és a szemét forgatja. Dús, kontyba fogott gesztenyebarna hajából kiszabadult pár tincs, amik most ringatózva tiltakoznak az újabb családtag ellen, ahogy anya ingatja a fejét. Akármennyire is szeretnek, sosem gondoltak újabb gyerekre. Elmondásuk szerint a gyerek volt a jótékony adomány az életükbe az égiektől, ezért mikor megtudták, hogy a nevem szó szerint jótékony adományt jelent, tudták, hogy én leszek a lány, akit magukhoz vesznek. Én voltam az ő bummjuk. Ráadásul rögtön megbabonázta őket hatalmas, csillogó smaragdszemem, és sápadt arcomat körülvevő angyal szőke, hullámos loknijaim. Be kell valljam, meglehetősen hatásvadász kölyök lehettem akkoriban.

– Akkor hát ki vele – csippentek le egy szem cseresznyét a gyümölcstálból –, mi az az égetően fontos megbeszélnivaló? – bedobom a számba, és rágni kezdem, miközben figyelmesen hegyezem a fülem.

– Szereztem neked egy szuper munkát a zöldségesnél – grimaszba torzult arccal várja a reakciómat, az arcom azonban kifejezéstelen marad. Keresem a bökkenőt, mert ez egy tök jó dolog, de anya reakciója nem egyeztethető össze vele. Aztán leesik. Lenyelem a gyümölcsöt, mielőtt a torkomon akad.

– Melyik zöldséges? – összehúzott szemmel vizslatom anyát, aki a kezét tördeli.

– Joe bácsi zöldségboltjában – látva egyre sápadó mégis dühös arcomat, rögtön magyarázkodni kezd. – Figyelj drágám, azért, mert ő is ott dogozik, még nem kell beszélnetek, nagyon jól meglehettek egymás mellett, Joe bácsi pedig kifejezetten örült annak, hogy láthat végre, tudom, mennyire jól kijöttetek egymással, és rég nem találkoztatok már – óriási levegőt vesz, hogy folytassa a rábeszélést, de feltartott kézzel leállítom, és a szavába vágok, mert úgy érzem, sosem lesz vége, ha nem lépek közbe. Mindig egy mondatba zsugorít hatszáz érvet, ha ideges, és meg akar győzni valakit valamiről.

– Anya, elég. Belegondoltál te, mennyire kínos lesz ez nekem?

– Tényleg mindenhol kérdezősködtem, hátha akad neked valahol meló, de csak Joe bácsi…

– Csak Joe bácsihoz nem akartam menni – sóhajtok fel. – De hálásan köszönöm – próbálok hálásnak tűnni, de kétlem, hogy akár halvány árnyékát is visszaadná arcom a köszönetnek. – Apa mikor jön haza? – váltok témát, mielőtt még felhúzom magam.

– Szerintem nemsoká. Tudod most, hogy felújítják az éttermet nem igazán tud mit csinálni.

Apa már évek óta tervezte, hogy felújítja az éttermét, kicsinosítja és otthonosabbá varázsolja. Végre elkezdte valóra váltani az álmait. A tervek szerint még két és fél hónap, és elkészül, tehát ősszel már újra megnyithatja kapuit. Igazából az étterem közös anyával. Egész romantikus kis története van, azt meg kell hagyni. Annak idején, mikor anya és apa megismerkedtek, anya szülei határozottan nem támogatták a kapcsolatukat, és mindenáron megpróbálták megakadályozni, hogy komolyra fordulhasson a dolog. Mit tesz azonban két szerelmes szív, ha tiltják őket egymástól? Még többet találkoznak, és a szerelem lángja is erősebben ég. Így hát egy nap összekaparták mindenüket, amijük csak volt, megszöktek, és többet hátra se néztek. A kevéske pénzükből megvettek egy lepukkant helyet, amit kemény munka mellett, évek alatt szépen fokozatosan kipofoztak. Ez még mind azelőtt volt, hogy én bekerültem volna a képbe, az étterem pedig csodás hírnévnek örvend. Az emberek szívesen járnak oda. Azt hiszem, ezért hiszek még ma is a szerelemben. Nekik nem volt semmijük, csak a két kezük és a szerelmük. Mindig ott voltak egymásnak, s vannak még most is. Lehet, hogy voltak gyengébb pillanataik, mikor közel álltak a szakadék széléhez, de nem hagyták leesni egymást. A kérdés nem az, hogy meginogtak-e valaha, mert kudarc folyton éri az embert, de mindig felálltak és kéz a kézben léptek ki a harcból, győztesen. 

Ha én vagyok a legszerencsétlenebb ember a földkerekségen, akkor ők a legszerencsésebbek. És én ennek szívből örülök. 

A telefonom csörgése tökéletes indokot biztosít arra, hogy minden további kellemetlen beszélgetést mellőzve visszamehessek a szobámba. Elmosolyodom, mikor meglátom a kijelzőn a nevet, és tudom, hogy most legalább fél óráig nem teszem le a készüléket.

– Azt hittem, már sose veszed fel – magas, édes hangja most bosszús, de én tudom, hogy ez csak a felszín.

– A lényeg az, hogy felvettem, nem? – nevetek.

– De, csak mert te vagy az, Charie. Ha nem te lennél, akkor tuti, hogy megbocsáthatatlan bűnnek számolnám fel a háromnál tovább tartó kicsöngést. – Látom magam előtt, ahogy szigorúan csücsörít, hogy visszafogja a mosolygást.

– Akkor nagy mázli, hogy Charie vagyok.

– Nem is tudod, mekkora! Na, de mesélj már te ribi, nem azért hívtalak fel, mert nem tudok mit kezdeni a mobilomon lévő pénzzel!

Az utóbbi tíz év alatt hozzászoktam Jessica hirtelen hangulat- és témaváltásaihoz. Jessicával azóta voltunk elválaszthatatlan, legeslegjobb barátnők, mióta a szüleim örökbe fogadtak, és a kiscsaj megpróbálta bedumálni nekem, hogy az örökbefogadás valójában azt jelenti, hogy feltámasztanak egy halott gyereket, aztán magukhoz veszik. Sőt, azt is be akarta bizonyítani, hogy a szomszédjukban élő házaspár ufó, aki csótányokat, kukacokat és pillangókat eszik. Váltig állította, hogy éjszakánként repülő csészealjjal közlekednek. Miután mindkét meséjét megcáfoltam és felvilágosítottam az igazságról, Jessica kijelentette, hogy nekünk kettőnknek muszáj barátnőknek lennünk, mert túl okos vagyok ahhoz, hogy ellenségek legyünk. Én sosem szerettem túlságosan vitatkozni, na meg ki vagyok én, hogy nemet tudjak mondani egy barátságra?

– Azon kívül, hogy anya teljesen megőrült, nincs semmi különös. – Tisztában vagyok vele, hogy ennyibe nem fog belenyugodni, és másodperceken belül követelni fogja a részletezést.

– Ne kelljen átnyúlnom a telefonon csak azért, hogy megfojthassalak!

– Kicsit mintha agresszív lennél mostanság – jegyzem meg vigyorogva, de csak hogy tovább húzhassam az idegeit.

– Gyerünk, Charie, bökd ki!

Jó hosszan felsóhajtok. – Joe bácsi zöldségboltjában szerzett nekem melót.

Csend.

– Holnap kezdek.

Csend.

– Jess? Itt vagy még?

– Lepetézek.

– Azt mondta, mindenfelé kérdezősködött, de csak itt volt elfogadható munka, ráadásul Joe bácsit is ismerem. Az sem mellékes, hogy anyáék megbíznak benne – igyekszem sorolni az enyhítő körülményeket, de Jess sokkos állapota lévén meg sem hallja, még mindig csak annyit fogott fel, hogy Harry nagyapjánál van állásom.

– Biztos oda akarsz menni? – bátortalan kérdés.

– Igen – jelentem ki eltántoríthatatlanul. – Valahogy csak túléljük… Nem lesz kellemes, de azt hiszem, ki fogjuk bírni egymás mellett.

– Most nem Joe bácsiról beszélsz.

– Nem – húzom félre a szám. – Harry is ott dolgozik.

– Azt se tudom, kinek lesz kellemetlenebb.

– Én meg azt, hogy Joe bácsi még mindig olyan aranyosan fog-e rám mosolyogni, miután millió darabra törtem az unokája szívét. – Tényleg nagyon félek, mert Joe bácsi mindennél jobban rajong Harryért, és imádta, hogy együtt voltunk.

– Ha megengedte, hogy nála dolgozz, annyira nem haragudhat – gondolkozik hangosan Jess.

– Vagy csak élőben szeretné leszedni a fejem.

Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, amint a pocakos, ősz Joe bácsi teljesen bevadul, és nekem esik, majd követeli, hogy legyek Harry felesége, amíg élek, és szüljek neki minimum öt fiúgyereket.

– Ne parázz rá, holnap úgyis minden kiderül. Egyébként meg nem úgy ismerem Joe bácsit, aki ilyen önző lenne. Nagyon is kedvelt téged, attól függetlenül, hogy Harrynek vagy a barátnője, vagy másnak.

– Jess, nincs más – forgatom a szemem. A barátnőm mindenáron azt akarja, hogy szedjek össze valami adoniszt, hogy aztán megvalósíthassa a párosrandiról szóló álmát. Ő és Caleb négy hónapja vannak együtt. Calebnek van egy tőlem két évvel idősebb bátyja, akit Jess minduntalan rám akar tukmálni. – Caleb fivérét pedig verd ki a fejedből!

– Jól van. De tudod, hogy reménytelen eset vagy?

– Majd jön valaki, és kész. Nem akarom megrendezni, vagy tudatosan keresni.

– Vársz a bummra, tudom, tudom – hallom, ahogy lefekszik az ágyára, és felveszi a szokásos telefonálós pózát: a jobb lábát kinyújtja, a balt felhúzza, szabad kezét a hasán nyugtatja, a másikkal a telefont tartja.

– Hánykor kezdesz?

– Kilenckor.

– Akarod, hogy veled menjek?

Bár jól jönne a bátorítás és Jessica pozitív rálátása a dolgokra, nem akarom, hogy miattam keljen korán, mert imád aludni, úgyhogy inkább nemet mondok.

– Biztos megleszel?

– Naná. Nem háborúba megyek.

– Remélem akkor is ezt fogod mondani, mikor holnap hazaérsz. Mindenképpen hívj fel, amint végeztél!

– Úgy lesz – ígérem, és magamban elmondok egy imát, hogy minden jól alakuljon. – Most te jössz, hallani akarok valami vidámat.

– Velem semmi érdekes nem történt. Caleb szüleivel voltunk egész nap, túráztunk, fürödtünk, hülyéskedtünk.

– Dúl a love?

– Igen szívem, és ideje lenne, ha…

– Jessica! – fenyegető hangsúlyom leállítja, és nevetésre készteti.

Még húsz percen keresztül áradozik, én meg fülig érő szájjal hallgatom, mennyire odáig van a barátja szüleiért, és fordítva. Jövő héten ő is be akarja mutatni Calebet az őseinek, és mivel Jessnek nincsenek olyan jó fej szülei, mint nekem, jóval nehezebb dolga lesz. Ráadásul elváltak, úgyhogy kétszer kell lefutniuk ugyanazt az ismerkedős, bemutatkozós kört; egyszer Jess anyukájánál, egyszer az apukájánál.

Későre jár, miután letesszük, úgyhogy a zuhanyzás mellett döntök az olvasás helyett, utána belebújok a pizsamámba, és álomba merülök. 

Prológus

A kristálypohár millió szikrázó darabra pattan szét, tartalma szétfolyik a szilánkok között. Gyönyörű látvány, de a fiúnak nem ez jut róla eszébe, hanem egy hasonlat. Pont így hullott darabokra az élete is, pillanatok alatt. Vajon ilyen állapotban van most a szíve?

Fojtogatja a sírás, nem akar a férfi szemébe nézni, elege van. Unja már, hogy folyton fájdalmat okoznak neki. Nem bírja tovább elviselni.

Már meg sem hallja a fülsértő kiabálást, némán, a könnyekkel küszködve pakol egy táskába. Nem figyel a rendre, csak bedobálja a cuccokat. Ugyan minek óvatoskodna? Vele se óvatoskodott senki. Most elmegy. Nem szól senkinek. Tőle sem kérdeztek soha semmit, ő miért tenne máshogyan?

Dühösen elmázol egy könnycseppet a szeme sarkában. Nem sírhat többé! Nem kisfiú már, és nem akarja, hogy gyengének higgyék. Nem, soha többé nem fog sírni. Hátrahagyja ezeket a szörnyűségeket, elmenekül az élete, a sorsa elől. Nem fél attól, hogy utoléri. Nem érdemli ezt.

Egy bizonyos ember fog neki hiányozni, de most nem gondolhat erre. Ha tényleg lelép, akkor nem hagyhatja, hogy egyetlen személy ilyen nagy hatással legyen rá, és meggátolja hirtelen már nagyon is fontosnak tűnő tervében.

Lomos íróasztaláról felkap egy papírt és egy tollat, de annyira remeg a keze, és annyira zavarodott, hogy képtelen írni bármit is. Dühödten harap az ajkába. Nem vesztegetheti az idejét. Végül egyetlenegy szót vés szinte olvashatatlan macskakaparással az írólapra: Szeretlek.

Talán sosem mondta még, de azt akarta, hogy tudja; nem miatta megy el. Bűntudata támad, amiért nincs lehetősége normálisan elbúcsúzni, de ha szólna neki, hogy mire készül, biztosan megakadályozná. És különben is; utál búcsúzkodni. Nincs szüksége még több sebre.

Megkeményíti magát, a szívét, és nagy levegőt véve kilép a szobaajtón. Nem fordul meg, hogy utoljára szemügyre vegye, mert nem bírna elmenni, ha megtenné. Emlékeztetnie kell magát, hogy miért teszi, amit tesz.

Halkan a bejárathoz lopakodik, a konyhából szűrődő hangok elnyomják az ajtó nyitódó, majd záródó zaját. Kint van. Mélyen szívja be az édes levegőt; szabadság illata van. Tüdejét szorítja döntésének súlya, de nem fog megfutamodni. Nem lesz gyáva.

Végigmegy az utcán, egyszer sem fordul meg. Senki nem vette észre, hogy mit csinál. Soha, senkit nem érdekelt igazán, hogy mi van vele. Felőlük akár meg is halhatna.

(2014. 08. 26.)